Lassan már két éve annak, hogy 2021 elején elindult itt a PORT.hu hasábjain a Pótvizsga című cikksorozat, amelyben a szerkesztőség tagjai időről időre töredelmesen bevallják: éveken keresztül úgy írtunk cikkeket számos kultfilmről, hogy valójában nem is láttuk azokat! Az én mulasztásaim hosszú sora mostanra akkora listává hízott, hogy egy ideje inkább fel sem sorolom az összes utólag bepótolt filmet A remény rabjaitól kezdve az Egy becsületbeli ügyön át a Truman showig – akit érdekel, itt elolvashatja a Pótvizsga-cikkeket.

A sort ezúttal egy igazi HBO-gyöngyszemmel, az 1991-es Cast a Deadly Spell-lel szeretném folytatni, amit Magyarországon Halálos igézet címmel vetített le 1994 májusában a csatorna az előfizetőinek (illetve azoknak, akiknek buherált dekódere volt, így ingyen nézhették a sok-sok mozifilmet), és így került fel nemrégiben az HBO Max kínálatába is – ráadásul a régi szinkronnal, amelyben olyan legendás színészek hangján szólaltak meg a szereplők, mint Fülöp Zsigmond, Szokolay Ottó, Sörös Sándor, Kautzky Armand, Menszátor Magdolna, Kerekes József és Szabó Ottó.

1994-ben 12 éves voltam, és már olvastam H.P. Lovecrafttól egy-két horrornovellát – egyebek között az Álmok a boszorkányházbant, ami épp nemrég kapott egy mozgóképes feldolgozást Guillermo del Toro Netflix-sorozatában (itt írtunk bővebben róla). A kultikus szerző, akinek a munkásságáról ma is megoszlanak a vélemények, hogy a gótikus horror, a dark fantasy vagy a weird fiction apostola volt-e (esetleg mindegyiké egyszerre), teljesen lenyűgözött a komótos tempóban felépített, rendszerint az 1920-as és 30-as években játszódó rémtörténeteivel, az árnyak közt lapuló túlvilági rémségeket inkább csak sejtető, mintsem konkrétan megmutató rémtörténeteivel.

Így hát amikor megneszeltem, hogy az HBO vasárnap esti nagy durranása egy kalapos gengszterekkel teli krimi, ami egy olyan Los Angelesben játszódik 1948-ban, ahol mindennapos dolog a mágia, és már rögtön az első jelenetben egy boszorkány művel vudu praktikákat egy felhőkarcoló tetején a telihold fényében, aztán kiderül, hogy a főhős egy H.P. Lovecraft nevű magánnyomozó, rögtön tudtam, hogy ez egy nekem való film lesz!

Igazam lett: totál elvarázsolt a mágikus Los Angeles

Mert itt a zsaruk gyufa helyett a tenyerükön megjelenő lánggal gyújtanak rá a cigarettára, a rendőrségi írógép magától pötyögi be a jelentést a bűntényről, a csészék pedig önállóan lebegnek oda a kávén és whiskyn élő, végletekig kimerült nyomozókhoz. Teliholdkor megtelik a fogda a magukból kivetkőzött, őrjöngő vérfarkasokkal és vámpírokkal, a várost az elegáns éjszakai klubjából szemlélő maffiafőnökre pedig nem öltönyös testőr, hanem egy drabális zombi vigyáz...

Csakhogy amikor elértünk a film 10. percéig, ahol egy halom forgószélként kavargó hamis pénz cafatokra szabdalt egy fickót, nem sokkal később pedig

egy ocsmány pokolfajzat mászott elő egy gyorskajálda rotyogó üstjéből, hogy végezzen az ott reggeliző hősünkkel, a szüleim jobbnak látták, ha beküldenek inkább a kisszobába...

Így aztán sosem tudtam meg, hogy H. P. Lovecraft nyomozó megtalálta-e végül a híres-hírhedt Necronomicont, az igazi H. P. Lovecraft kitalált varázskönyvét (ami mára a ponyvairodalom szerves része lett, és sokan egy létező kódexnek hiszik). Pedig jó lett volna nem 40 felett látni ezt a furcsa, de mégis szórakoztató műfaji mixet, ami teljesen olyan, mintha a szintén kultikus Roger nyúl a pácbanból kidobták volna a rajzfilmfigurákat, és habszivacs szörnypofákat tettek volna be a helyükre.

A film már-már kéjesen lubickol a noir klisékben – mégsem csap át egyszer sem paródiába. Pedig a főhőst, a láncdohányos, alkoholista, cinikus humorú és folyamatosan monologizálva beszélő magándetektívet ezer másik alkotásban láthattuk már. A Lovecraftet alakító Fred Ward (aki egy évvel korábban már minden geek kedvence lett az Ahová lépek, szörny terem miatt) tökéletesen hozza a kemény öklű magánhekust, akinek annyira kisiklott az élete, hogy már az irodájában kénytelen lakni. Bűnügyi akták helyett dugi pia van az irattartó szekrényében, és ha nem old meg üstöllést valami jól fizető ügyet, akkor végleg lehúzhatja a rolót, mert a temperamentumos főbérlője (aki történetesen a nyitójelenetben látott vudu boszorka) kíméletlenül kihajítja az utcára.

Naná, hogy pont ekkor kap hősünk egy titokzatos megbízótól egy elsőre rutinfeladatnak látszó, valójában életveszélyes új megbízatást, és persze megint felbukkan az életében a Végzet Asszonya...

Mivel a mágikus Los Angelesben Lovecraft az egyedüli személy, akinek még egy nyamvadt szerencsehozó talizmánja sincs, pont ideális alannyá válik egy különc, gazdag gyűjtő számára ahhoz, hogy felkutassa a Necronomicont – hiszen így nem fogja őt megrontani a könyv gonosz hatalma. A szálak a The Dunwich Room nevezetű, elegáns mulatóba vezetnek (ez egy mókás utalás H. P. Lovecraft egyik legismertebb novellájára, a The Dunwich Horrorra, ami magyarul Rémület Dunwichban címmel jelent meg anno).

Itt hősünk legnagyobb megdöbbenésére nem más a zavarosban halászó, nagymenő tulaj, mint egykori rendőrkollégája, Harry Bordon (Clancy Brown mint mindig, ebben a szerepében is zseniális). És ha mindez nem lenne önmagában is egy sokkoló hidegzuhany, kiderül, hogy Bordon aktuális szeretője nem más, mint Lovecraft exbarátnője, Connie, az aranytorkú dizőz – akit a fiatal Julianne Moore alakít (bár nem ő énekel a filmben, hanem Darlene Koldenhoven).

Nem akarom persze a teljes sztorit elspoilerezni, legyen elég most csak annyi, hogy a noir toposzok mellett a természetfeletti elemek is teljesen jól működnek a filmben. A Lovecraft-adaptációk sarkalatos pontja ugyanis mindig a mágia misztériuma és a szörnyek kinézete – itt mindkettő pont jó arányban képviselteti magát. A sztori inkább félelmetes mintsem mulatságos a sok lebegő tárgy és rút rémpofa miatt, ugyanakkor nem kell attól tartani, hogy belsőségekben tocsogós, perverz vérfürdővé válik Lovecraft öröksége (ahogy például a Re-Animator vagy a Necronomicon című Brian Yuzna-filmekben), mindvégig megmarad a kellemesen hátborzongató hangulat. Talán itt azért is működik ennyire jól minden együtt, mert aki ezt az egész hóbelevancot szorosan egyben tartotta rendezőként, nem kisebb név volt, mint Martin Campbell, akinek a Halálos igézet után olyan kasszasikereket köszönhetnek a nézők, mint az  Aranyszem vagy a Casino Royale című James Bond-filmek.

A magyar változatban viszont szép számmal akadnak bakik

Azért a Halálos igézet sem mentes a hibáktól. Necronomicont például Nekronómiára keresztelték át a '90-es évek elején készült szinkronban, de a klasszikus Lovecraft-rémségek is fura új neveket kaptak. Yog-Sothoth például itt Amial-Szataf(?!?), Cthulhut Katulunak nevezik (az HBO Maxon a felirat ráadásul érthetetlen okokból Xuluként hivatkozik rá!), ráadásul az Erdők Fekete Kecskéjéből is kos lett, ami ugye a hím birka, holott itt egy ezer csúf ivadékot ellő, kecskeszerű ősi istennőről van szó... Ezek persze mind betudhatók annak, hogy akármekkora kultikus státuszba is emelkedett mostanra a Cthulhu-mítosz, nem lehet mindenki akkora szakértője és rajongója a témának (pláne a rendszerváltás után pár évvel, amikor a horror és a fantasy évtizedeken át lesajnált mostohatestvérek voltak a sci-fi árnyékában), mint a jelen sorok írója. Soha rosszabb Lovecraft-adaptációt!

A film az HBO Max kínálatában tekinthető meg.

Ítélet: 7/10

Kiknek ajánljuk? H. P. Lovecraft rajongóinak és a régi vágású film noirok kedvelőinek mindenképpen. De azok is nyugodtan tegyenek vele egy próbát, akik hozzám hasonlóan nem nézhették meg ezt a filmet anno az HBO-n, vagy csak most lettek kíváncsiak arra, hogy a patinás tévécsatorna milyen saját gyártású produkciókkal rukkolt elő a szép emlékű '90-es években.