Mike Flanagan, a Netflix horror-gyárosa már több alkalommal bizonyította, hogy remekül ért a borzongatás, sőt a gótikus hangulat megteremtéséhez, szóval Shirley Jackson (A Hill-ház szelleme) és Stephen King (Gerald's Game, Álom doktor) műveinek megfilmesítése után, épp itt volt az ideje, hogy Edgar Allan Poe életművét is adaptálja, ráadásul mindjárt egy nyolc részes sorozat formájában. Testhez álló feladatnak tűnt, de sajnos ezúttal nem a papírforma győzedelmeskedett.

Az Usher-ház bukása valójában egy kb. harminc oldalas novella a Poe-életműben, és nem is valami eseménydús, inkább a hangulatfestésben erős, és a szuggesztív lezárásban, szóval várható volt, hogy nem ennek a sztorinak a szérializált változatát láthatjuk nyolc órában.

Amit kapunk, az egy esszenciális Poe-katalógus, vagy legalábbis nagyon az akar lenni,

hiszen még az epizódok címei is egy-egy Poe-mű címét viselik. Csakhogy, ami elsőre feltűnik, hogy ebből a sorozatból teljesen hiányzik az íróra jellemző gótikus hangulat, és ez nem is fog megváltozni, bárhány részen is vagyunk túl. Ami még fájóbb, hogy igazából Poe történeteinek fel- és átdolgozása sem sikerült valami jól, legalábbis a legtöbb esetben inkább erőltetett az egész, mint jóleső ráeszmélés, hogy miként krémezik bele például A Morgue utcai kettős gyilkosság sztoriját a sorozat dramaturgiájába. Olyan finom szövésű, és mindenre kiterjedő utalásokat senki se várjon, mint amilyen a BBC-féle Sherlock-sorozatban volt. Maradjunk a Morgue utcánál, ami láthatóan túl nagy falat volt Flanaganéknek: ez a legismertebb történet, nyilván ezt várják a legjobban a nézők, hogy miként elevenedik meg a sorozatban, és sajnos hatalmas csalódás.

Igazából két olyan epizód van, amibe sikerül ötletesen belevinni az eredeti Poe-sztorit: Az áruló szív, valamint A kút és az inga.

Persze a nevek is Poe műveiből származnak, ahogy a versbetétek is tőle valók (itt jegyzem meg, hogy az viszont ötletes, hogy nem csak a prózai műveket vették alapul), de az már egy külön cikk lenne, hogy kibogozzuk mindezt. Az Usher-ház bukása viszont ennél jóval többet akar, és végül magát emészti fel, mint a címbeli dinasztia.

A legtöbb kritika az HBO sikersorozatára, az Utódlásra asszociált Az Usher-ház bukása kapcsán, és jó felé keresgéltek, csak ez még korántsem adja ki az összképet. Az alapállás itt is egy dúsgazdag, szociopata család, akik mindenen és mindenkin átgázolnak, hogy elérjék a céljukat – akár egymáson is. Az ő életüket, pontosabban halálukat követhetjük végig, hiszen az első és az utolsó részt leszámítva

minden epizódra jut egy Usher-örökös halála, így  hat rész alatt mind a hat gyerek elhull, és kihal a vérvonal.

Az egészet a nagyapa, a dinasztia feje, Roderick Usher (Bruce Greenwood) meséli el a régóta rá vadászó nyomozónak, C. Auguste Dupinnek (Carl Lumbly) – igen, a név Poe híres detektívjét takarja, aki a Morgue utcai kettős gyilkosságot is megoldotta, és akinek deduktív módszere és különcsége Sherlock Holmes előképeként szolgált. Persze itt is az történik, hogy egyszer megvillantja a következtető képességét, majd nem igazán emlékeztet névrokonára.

Ahogy írtam, Az Usher-ház bukása túl sok mindent akar: a gyakran kidolgozatlan Poe utalások mellett felvet aktuális problémákat is, és egy olyan valós sztorit is feldolgoz, amit már nem csak a Hulu, de maga a Netflix is adaptált sorozat formájában. A OxyContin nevű fájdalomcsillapítóról van szó, amiről azt hirdették, hogy egyáltalán nem okoz függőséget, ám mint kiderült, pont olyan, mint a drog, és több ezren haltak meg miatta. Ezt már a Disney+-on látható Dopesick is feldolgozta, de nemrég a Netflix készített sorozatot az esetről A gyilkos csodaszer címmel. Majd, most még egyszer visszaköszön a függőséget okozó gyógyszer, ami az egész Usher-ház vagyoni alapját jelenti. De még itt sincs vége a témák tömkelegének,

Flanagan nagyon aktuális akart lenni, ezért a mesterséges intelligencia kérdését is behozta, pontosabban annak veszélyét:

még az is elhangzik, hogy majd azt is megéljük, hogy a AI írja a filmeket és a sorozatokat (ez volt a forgatókönyvírók sztrájkjának egy sarkalatos kérdése). Ennyi mindent azonban tényleg nehezen bír el egyetlen sorozat, és egyre távolabb kerülünk az eredeti koncepciótól, amibe érdemesebb lett volna inkább több figyelmet szentelni Poe műveinek.

A sorozat másik nagy fiaskója, hogy egy fikarcnyit sincs benne Flanagan kísérletezőkedve, minden patikamérlegen lett mérve, és

menetrendszerűen villannak fel a rendező kézjegyei, amik így már inkább kötelező motívumok, mint az egyediség jelzőfényei.

Feltűnő, hogy mennyi jump scare-t használ a rendező, holott inkább a hangulatteremtésben, a csendben jelen lévő iszonyat használatában (lásd A Hill-ház szellemének jelenteiben megbúvó kísérteteket) erős. Pedig nem is olyan rég, Az éjféli klub című sorozatában cikizte ki a hirtelen és olcsó rémisztgetéseket, igaz, azt a szériát egy évad után elkaszálta a Netflix. Gondolom, ezek után jobban kellett ragaszkodni az iparosmunkához, és hangeffektekkel meg váratlanul megjelenő rémekkel mindig meg lehet rémíteni a nézőt. Igazából ez jellemző az egész Usher-házra:

elnagyolt, vastag ecsettel rajzolt sorozat ez,

amin bőven lehetett volna finomítani.

Ez itt-ott tetten is érhető, mármint, hogy milyen lett volna Az Usher-ház bukása, ha kevesebb benne a biztonsági játék, és több a dramaturgiai finomság. Jó pár monológ elhangzik a nyolc rész alatt: van, ami kifejezetten kínos, mert didaktikussá alacsonyítja a mondanivalót, van, ami simán csak unalmas és jelentéktelen, mert tizenkettő egy tucat, és van, ami egyenesen zseniális, mert úgy forgatja ki a közhelyeket, hogy alapigazságokra világít rá. Az egyik ilyet muszáj idéznem, mikor Roderick Usher elmagyarázza Dupinnek, hogy miként működik a piacgazdaság:

- Ha az élet megdob citrommal…
- Készíts limonádét?
- Nem. Indítasz egy multimédia-kampányt, hogy elhitesd az emberekkel, hogy a citrom ritka, ami csak akkor működik, ha felhalmozod a citromot, hogy irányítsd az ellátást. Csak citrommal lehet kifejezni, hogy szeretsz valakit. Elengedhetetlen eljegyzésekhez és esküvőkhöz. A rózsa a múlté, a citrom a menő. Ki kell plakátolni: ha nincs citrom, nem fekszik le veled. Aztán jön a De Beers. Limitált citromkarkötőkkel, citromos cukorka nevű sárga gyémánttal. Az Apple az új oprendszerét OS-Citrömnak fogja hívni. Két ponttal az „o” felett. A biocitromot 40%-kal drágábban adod, 50%-kal a nem háborús övezetből származót. A kongresszus tele citromlobbistákkal, az egyik Kardashian citromot szív egy szexvideóban. Timothée Chalamet citromos cipőben megy Cannes-ba. Indítasz egy hashtaget. Ezentúl nem csúcs, meg király, meg baró valami, hanem citrom: Láttad azt a filmet?,  Voltál a koncerten? Kurva citrom volt! Billie Eilish: „Te jó ég, hashtag citrom”. Az orvosok napi négy citromot javasolnak, és citromos táplálékkiegészítőt a toxinok ellen, mert semmi sem ijesztőbb a toxinoknál. Szabadalmaztatod a magokat. Írsz egy genetikai kódot, amitől a citromok hasonlítani fognak a cicikhez, és készítesz egy génszabadalmat a cicitrom DNS-hez, majd keresztbeporzással elterjeszted a magokat a szabadban, és beperled a gazdákat a szabadalom megsértéséért, ha a genetikai kód megjelenik a földjükön. Hátradőlsz, és kaszálod a milliókat, aztán, ha végeztél, és eladtad a birodalmadat pár milliárdért, akkor, és csak akkor, készíted el a kurva limonádét.

Ennek ugye megint csak semmi köze Poe-hoz, ez a színtiszta kapitalizmus, ami még a gótikus horrornál is rémisztőbb.

Az már az elején sejthető, hogy az egész egy Faust-sztoriba torkollik, ezzel nem spoilerezek nagyot, hiszen aki valamennyire is otthon van a zsánerben, az az első pillanattól vágja, mi folyik itt. Az időtlen entitás, akivel az alkut kötötték az Usherek, természetesen leggyakrabban holló képben jelenik meg, emberi formájában pedig Carla Gugino alakítja, akinek igazi jutalomjáték ez a sorozat, hiszen ahány Usher, annyi karakterként találkozik velük, és mindegyiket emlékezetesen hozza. Flanagan amúgy előszeretettel toboroz maga mellé remek színészeket és tartja meg őket, úgyhogy szinte mindenkit láthattunk már a rendező korábbi filmjeiben és sorozatiban, ám van egy igazi meglepetés: a Luke Skywalkerként népszerűvé vált Mark Hamill olyan hidegrázósan hozza a család ügyvédjét, Arthur Gordon Pymet (vesd össze az egyetlen befejezett Poe-regénnyel: Arthur Gordon Pym, a tengerész), mintha mindig is horrorfilmekben játszott volna ez a Jedi lovag.

Az Usher-ház bukása tehát nem egy rossz sorozat,

a fájó csak az, hogy Flanagannek ezúttal nem sikerül megugrani a maga által magasra tett lécet.