Az HBO sorozata a rács két oldalán álló férfi, egy elítélt és egy fegyőr sorsát kíséri végig, ahogy mindketten olyan helyzetbe kerülnek, hogy kénytelenek valakitől szívességet kérni – és innentől már nem ők irányítanak.
Vannak az olyan börtönsorozatok, amelyek – sokszor megtörtént események alapján -, számára a dutyi csak a kiindulópont, ahol az elítéltek mindent a szökésre tesznek fel, mint például a Ben Stiller rendezte Szökés Dannemorából (2018) esetében, és vannak azok, ahol minden a rácsok mögötti életről szól. Arról, ki hogyan igazodik az új életfeltételekhez, és mit hajlandó megtenni azért, hogy túlélje a mindennapokat. Ilyen sorozat a Letöltendő idő is.
Az HBO GO háromrészes minisorozata két különböző ember szemszögéből mutatja be, hogy milyen az élet ma a brit büntetés-végrehajtási rendszerben. Mark Cobden (Sean Bean) tanár, férj és apa, aki balesetben megölt egy ártatlan embert, bár csak lassan derül ki, pontosan mit is tett. Bűntudat gyötri, ezért
elfogadja, sőt, várja négyéves börtönbüntetését.
Fogalma sincs, mire számítson ebben a kegyetlen, új környezetben, ahol gyorsan kell megtanulnia, hogyan maradhat életben. Eric McNally (Stephen Graham) börtönőr. Figyelmes és becsületes, szigorú, de igazságos, és mindent megtesz, hogy megvédje azokat, akiket rábíztak, ami minden nap kihívást jelent ebben a feszültséggel teli világban, ahol túl kevés a fegyőr. Amikor az egyik legveszélyesebb rab rájön a gyenge pontjára, abba a lehetetlen helyzetbe kerül, hogy döntenie kell az elvei és a családja közt.
Sokatmondó pillanat, amikor a rabszállítóról lelépve kiderül, Mark az egyetlen az újonnan érkezett társaságban, aki még sosem volt börtönben. Mindenki más veterán börtöntöltelék, jól ismerik az őröket, pontosan tudják, mi vár rájuk, mik a szabályok, kire számíthatnak és kire nem, és legfőképp azt, minek van értéke. A börtönőrök is tudják, kitől mire számíthatnak, és azt is, mivel jár az, ha ők hibáznak. Mark gyakorlatilag már az első napon rájön, hogy erre semmi és senki nem készítette fel előző életében – ráadásul kintről is aggasztó hírek érkeznek. Kiszámítható módon mindkét hősünk olyan helyzetbe kerül – az most mindegy, saját vagy mások hibájából -, ahol már mástól függ a sorsuk, a kérdés az, melyikük lesz az, aki valahogy ki tud kapaszkodni ebből az örvényből, és ki az, akit magával ránt a mélybe.
Merthogy az is kiszámítható, hogy egy elbukik, egy állva marad, hiszen szükséges a dráma, de szükség van egy megváltástörténetre is, de abban nincs semmi rossz, hogy ezt előre tudja minden rutinos néző, mert ezt követeli meg az a kettős szerkezet, amit a két főszereplő két különböző élethelyzete, személyisége és nézőpontja diktál. Mármint akkor nincs baj, ha maga
a történet tisztességesen és hitelesen van elmesélve,
és itt pontosan ez történik. Kicsit furcsa a mindig harcosokat, lovagokat, más kemény alakokat játszó Sean Beant ilyen szerepben látni – akin még „mesterségesen” is öregítették némi maszkkal és sminkkel -, de képes visszafogni szokásos széles gesztusait, erős mimikáját, látni a jól ismert arc mögött az egyszerű, meghunyászkodó embert, aki mindent túl akar élni, de nem bármi áron.
A másik oldalon ott van Stephen Graham az önhibáján kívül szorult helyzetbe került börtönőrként. Graham tipikusan az a sokat használt, rengeteget dolgozó karakterszínész – ő volt például a Blöff kissé tompa Tommy-ja -, akinek arca mindenki számára ismerős, de a nevét csak kevesen tudják. Pedig érdemes tudni,
az ilyen, látszólag szürke, jelentéktelen, mégis ezerarcú emberekre épül a filmgyártás, nem csak Angliában, hanem mindenhol a világon.
És ami azt illeti, sokkal izgalmasabb őt nézni, mint a sokkal magasabban jegyzett Beant, pedig semmi különöset vagy megerőltetőt nem csinál. Csak egyszerűen végtelenül profi minden rezdülése, és sokkal jobban tudja, mikor mennyit kell adnia magából, hogy az pont elég legyen.
És hát igen, senki se kerüljön börtönbe, még Angliában sem.
Amit itt látunk, az egy nagyon brutális világ, még akkor is, ha alapjáraton működik és nem történik semmi rendkívüli.
És minden egyes újabb apró információ, tudásmorzsa, amelyre kívülállóként szert teszünk, csak egyre szörnyűbbé teszi azt, amit látunk. Például, ha a forró vízbe cukrot is raknak, az sokkal kevésbé jön le, ha leöntenek vele valakit, mondjuk egy besúgót.
Senki ne kerüljön börtönbe!
Értékelés: 8/10
A PORT.hu zenés műsorának vendégét legtöbben onnan ismerhetik, hogy szinte állandóan síkideg, csak ő nem alakul át tomboló zöld szörnyeteggé, mint Bruce Banner. Turai Barna sokat köszönhet ennek az oldalának, emiatt kaphatnak nagyobb teret komolyabb projektjei is.
