A vágyak földjén (2019) egyszer nézhető. egyszerű kis film a farmersrácról, aki reménytelenül beleszeret a bankrabló macába, de igazából arról van szó, hogy a szép Margot Robbie-nak baromi jól áll az 1930-as évek gengszterstílusa!
Gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a világ egyik leghatalmasabb országa, a nemzetközi politika legfőbb irányítója, az Egyesült Államok szegénységben született, ahogy történelme zömében a szegénységgel küzdött – ma is egész régiók élnek mélyszegénységben, és elképesztően magas a munkanélküliség is. A helyzet a 30-as években, a nagy világválság idején volt a legdrámaibb, amikor mintegy ráadásként az ország középnyugati részét soha nem látott szárazság és az azzal járó homokviharok egy sivár porteknővé (Dust Bowl) változtatták. Ekkor és itt játszódik Miles Joris-Peyrafitte (Úgy, ahogy vagy) új filmje, de persze egyszerűbb azt mondani, hogy Margot Robbie új filmje, ami nem is annyira új, mert 2019-es dátumozású, csak most tűzte a műsorára az HBO GO.
A vágyak földjén már csak azért is Robbie filmje, mert ő az egyik producer is, Joris-Peyrefitte nevéről pedig azt sem tudjuk, hogy kell kiejteni, és a film minden képkockájáról érződik, hogy a színésznő valami régóta benne élő álomképet valósít meg a gyönyörű bankrablónőről, akiért döglenek a férfiak – nyilván átvitt és valós értelemben is -, és aki boldogtalanságra és röpke hírnévre kárhoztatott. Ő Allison Wells, aki Thompson géppisztolyos partnerével egy közeli kisváros bankját rabolta ki, és mivel a lövöldözésben többen is meghaltak, nagy erővel keresik a sebesült lányt. Aki történetesen főhősünk, Eugene Evans (Finn Cole) családjának csűrjében húzza meg magát. A srác pont az olyan ponyvaregényeket bújja, amely az Allisonhoz hasonló törvényen kívüliekről szól, a pusztuló farmhoz sem köti sok minden, apja kiskorában lépett le, anyja újraházasodott, a történetet sem ő meséli el, hanem az új apukától született kishúga. Allison és az őt bújtató Eugene sorsa hamar összefonódik, és mielőtt annyit mondhatnánk, hogy „biztos Mexikóba akarnak majd menekülni”, már közösen rabolnak bankot.
A film nagy kérdése persze az, hogy mit is akar a szép bankrabló az őszinte farmerlegénytől. Csak kihasználja? Fegyvertársat akar maga mellé, vagy valami többre vágyik? Mindez csak rövid ideig marad talán, mert A vágyak földjén nem egy különösebben bonyolult film, ami nem az itt meglebegtetetthez hasonló morális döntésekről szól elsősorban, hanem a korszellem megidézéséről. Vagy, ha cinikusak akarunk lenni, akkor a megfelelő ruhákról és frizurákról. És hát ebben is Margot Robbie járt jól, világoskék ruhájában és fekete-fehér bőrcipőjével, félrövid hajával remekül fest még akkor is, ha vérfoltok vannak rajta, szegény Finn Cole viszont ezen a téren is sokkal érdektelenebb marad, mint minden más téren, legyen szó a szerepéről vagy az alakításáról.
Vicces módon az egész filmet a srác mostohaapját és egyben a helyi seriffhelyettest alakító Travis Fimmel (A farkas gyermekei, Warcraft: A kezdetek) lopja el. Pedig ő sem különösen képzett vagy tehetséges színész – ráadásul itt röhejes bilifrizurát és szigorú bajszot kapott -, de annyival karizmatikusabb mindkét főszereplőnél, hogy sokkal egyszerűbb és jobb rá figyelni, mint bárki másra. Persze az a tény, hogy a kritikus elkezd egy abszolút mellékszereplőt dicsérni, tökéletesen jelzi, hogy mennyire nem fajsúlyos az amúgy jó szándékú és igazán komoly hibát nem vétő film. Ami egy emblematikus korszak emblematikus képeinek és tárgyainak megidézése egy habkönnyű történettel úgy, hogy az egész egy amúgy tényleg jó színésznő egóját építgesse.
Értékelés: 6/10
