Kritika: Két farkas lakozik benned, de csak az egyik élvezi a Squid Game 2-t

A Netflix koreai sikersorozatának folytatása sok dologban ügyesen-okosan épít az elődre, ám némileg széthullani látszik, ha épp nem a gyilkolásra és a dilemmázásra fókuszál.

X, vagy O? A Squid Game 2 (Nyerd meg az életed) szereplői számtalan, az óra ketyegésének ritmusára megkomponált, halálos dilemmával szembesülnek, ám a leghatásosabb közülük egy ismétlődő, egyszerű választás, amelyet ráadásul nem is a visszaszámlálástól hajtva kell meghozniuk. Az első évadnál itt nagyobb hangsúlyt kap a végzetes gyerekjáték-sorozat “demokratikus” jellege. Az egyre fogyó, zöld egyenruhás tömeg újra és újra lehetőséget kap, hogy demonstrálja: a többség szabad akaratából jutottak el oda, ahol éppen tartanak. 

  • O: tegyünk fel kockára mindent, mert valaki vagyont, magasabb létbiztonságot ígér nekünk.
  • X: maradjon ugyanaz a szomor, amiben eddig is éltünk.

Talán emlékeztet ez valamire: a Föld bolygó lakosságának jelentős része négy évente egy picit hasonló módon teszi le a voksát az urnáknál. Vagy – már maga a kérdés is félelmetes – talán pont így?

A Squid Game készítője szerint a második évad olyan lesz, mintha a híreket néznénk

A Netflix sikerszériájának második évada közvetlenül egy kemény politikai válság után érkezik Dél-Koreában.

Tovább

Ugyanaz a recept, picit megbolondítva

2021-ben a nézők elég egyértelműen szavaztak, amikor a Netflix egyik legsikeresebb sorozatává tették a Squid Game-et, így a folytatás is elkerülhetetlenné vált: több pénz, több kockázat, több perverz izgalom, amit az életre-halálra szóló versengés és a hidegvérű kivégzések hoznak a nagyérdemű nappalijába. A december 26-án debütáló második széria három évvel az első után veszi fel a fonalat: Gi-hun (Lee Jung-jae) még mindig véget akar vetni a játékoknak, ám ahogy az előzetesekből tudjuk, ehhez ismét végig kell játszania őket. Tényleg ez a módja? – tehetjük fel a kérdést, amit Gi-hun is feltesz magának, és amit a szociálisan-politikailag érzékeny néző gyorsan le is fordít először koreairól magyarra, aztán magyarról bölcsészre:

Megváltoztatható, megdönthető-e egy korrupt, kegyetlen rendszer belülről, azok által, akik belétagozódnak?

Jung-jae úgy néz ki, mint aki tíz évet öregedett volna az első évad óta eltelt három évben (talán abban amortizálódott le, hogy egyes-egyedül kellett elvinnie a hátán Az akolitust), karaktere pedig már sokkal előrelátóbban, céltudatosabban esik neki a játékoknak, amelyek azonban ismét bedarálják – a narratíva segítségével. A második évad első pár részében egyértelműen ő van a középpontban, aztán ahogy beindulnak a gyilkos móka, Hwang Dong-hyuk író-rendező a rá jutó hangsúlyban és képernyőidőben is betagozza őt a többi szereplő mellé. 

A főszereplő efféle háttérbe szorítására talán fanyalognánk, ám ez a húzás itt kétféle módon is erősebbé teszi a sorozatot: egyrészt rámutat a magát hősként viselő kisember valódi helyére a rendszer viszonylatában, másrészt értékes játékidőt szabadít fel, hogy a többi idei játékost is megismerjük.

Igazi 2024-es gengről van szó: akad egy Thanos(!) nevű, lila hajú(!) rapper, van bolond spiri néni, van transznemű csaj, vannak, akik hisztiznek azon, hogy van transznemű csaj, de találkozunk még (kétségtelenül valós személyen alapuló) kriptós kóklerrel, illetve észak-koreai menekülttel is. Nagyobb teret kap még a Front Mant játszó Lee Byung-hun is, akihez az évad egyik legnagyobb csavarja-ötlete is kötődik. (Minden ürügyet fel kell használnom arra, hogy mások figyelmébe ajánljam az ő főszereplésével készült Láttam az Ördögöt című 2010-es mesterművet, ezt most meg is teszem). Az első évadhoz hasonlóan akkor pezseg igazán a sztori, amikor a kimért kegyetlenséggel bemutatott játékokra, és az abban résztvevőkre fókuszál. 

Kapunk még egy-két, a versenytől távolabb játszódó szálat, amelyek viszont úgy lógnak a cselekményen, mint vén elefánton a herék. Ezek csupán az utolsó epizódra érnek be, szereznek létjogosultságot, a néző pedig vakargathatja a fejét. Jobb lett volna-e, ha nem csak amolyan kidolgozatlan lábjegyzetként építgette volna őket a sorozat, hanem a fő szál kárára több időt szán rájuk, vagy ha hagyja őket a fenébe úgy, ahogy vannak?


Olyan, mint a függőség: rohadt élvezetes, de rohadt nyomasztó

De képes-e többet adni a második évad azon kívül, hogy újrakreálja az első izgalom- és dopaminlöketét, most már az újdonság varázsa nélkül? Aki az alapkoncepció radikális újraértelmezését várja, az némileg csalódni fog (bár a fináléból kiindulva a harmadik évadot várhatja). Más a fűszerezés, más stílusú a köret, de a fogás itt is ugyanaz – ami viszont semmiképp sem jelenti azt, hogy kevésbé lenne finom. Sőt, ahogy a vissza-visszatérő szavazásjelenetekben, az egész évadon azt érezzük, hogy az ismétlés, ez a fránya örök visszatérés a kapitalizmus rikító színű petricsészéjébe igazából nem is hendikepp, hanem a mondanivaló maga.

Rendben, 2021-ben mindannyian az O-ra nyomtunk, Hwang Dong-hyuk és csapata pedig némileg korrektebb, mint a játékok (és a kapitalizmus) szervezői. Megbízhatóan jönnek az ötletes színpaletták, a feszült rendezés, a kamaradrámák sorozata egy hideg, kimért óramű pontosságával. Panaszkodjunk, hogy ez pont ugyanaz, amit három éve már végignéztünk, daráljuk le az egész évadot ugyanazzal az arckifejezéssel, amit Jung-jae-n látunk, vagy tettessük hülyének magunkat, és legyünk olyan izgatottak, mint a túlzott önbizalommal érkező, folyamatosan O-ra nyomó résztvevők? 

Az ismétlés nyomasztás. Ahogy a karakterek, mi is főlünk tovább a tragikus karakterek, a játékok, az évadok levesében, azzal az apró különbséggel, hogy a nappalink groteszk biztonságából az egyik felünk legalább élvezni tudja, amit látunk. A másik felünket viszont inkább nyomasztja, hogy bizony, mi vagyunk azok, akiknek kellett a második félidő a pokolban: most, hogy a kezdeti lelkesedést kikezdték az évek, a mörcsök, a reality-spinoffok, könnyebben hatása alá vonz minket a koncepció kilátástalansága, a játékok világának morális sivársága, (no meg a választás hazugsága,) mint anno. 

Hiába a remek, babaházszerű vizuális körítés, a Squid Game egyre inkább emlékeztet a valóságra, ez a tudat pedig egyre lelombozóbb.

Dehát így megy ez: Gi-hun a játékok szervezőire tolja a felelősséget, a szervezők a világ működésére, a világ pedig újra és újra a túlélni próbáló kisembert teszi felelőssé azért, mert élni mer benne. Front Man azzal érvel: ebben a körforgásban lehetetlen, hogy valaha vége legyen a történetnek. Gi-hun megtörné az ördögi kört, és magához ragadná a felelősséget, hogy befejezze az egész cirkuszt. Aztán rájön, hogy ő – mint mi – csak nézni tud nagy szemekkel, valamint túlélni, hősies felelősségét pedig csupán ugyanazon a hamis választáson keresztül gyakorolhatja, mint a többi, tapasztalatlan, halálra ítélt résztvevő: X, vagy O.

Vagy mégsem?