Két 17 éves fiatalnak újra és újra át kell élnie ugyanazt a napot, és közben egymásba szeretnek. Vagy nem. Az Apró tökélyek térképe nem karanténfilm, hanem egy könnyed időhurkos romkom.
Ha néha úgy érezzük, hogy mindig ugyanazt a filmet nézzük újra meg újra, az nem a véletlen műve. Ha egy formula beválik, akkor a filmiparban, de főként Hollywoodban, könyörtelenül kifacsarnak belőle minden centet, és ha fáradni kezd a koncepció, akkor is csak az egyik apró, de nem túl lényeges elemét módosítják a korszellemnek megfelelően. Így járt Bill Murray klasszikusa, az Idétlen időkig is, amely 1993 óta annyi időhurkos utánzatot inspirált, hogy külön ezekből a filmekből meg lehetne tölteni egy komplett videótékát. Csak az utóbbi tíz évben készült sci-fi- és akcióverzió (Forráskód; A holnap határa; Boss Level – Játszd újra), Amerikai Pite-utánzat (Premature), horrorkomédia (Szöktetés a pokolból; Boldog halálnapot!), horror (Koko-di Koko-da) és dráma (Mielőtt elmegyek; The Obituary of Tunde Johnson).
A Netflix sorozata, a Végtelen matrjoska is erre a koncepcióra épül, azzal a csavarral, hogy abban nem egy, hanem két szerencsétlen embernek kell újra és újra átélnie ugyanazt a napot. Ezt játszotta el a tavalyi év egyik legjobban fogadott romkomja, az Andy Samberg és Cristin Milioti főszereplésével készült Palm Springs is, és ebben a kategóriában versenyez a legújabb induló, az Amazon Prime-on debütált Apró tökélyek térképe is. Nem tudni, hogy a vakvéletlen műve-e, vagy puskáztak egymásról a forgatókönyvírók, de a két film közt olyan sok a hasonlóság, hogy nyugodtan frissíthetnénk is velük az ikerfilmes összeállításunkat.
Mindkét sztori a férfi főhős napi rutinjának bemutatásával indul, és egy ponton mindkettő átvált a nála jóval okosabb női főszereplőre, aki megpróbálja kimatekozni, hogy mi a fene történik velük. Van azért egy lényeges különbség is: a Palm Springsben harmincas karaktereket követhetünk, Ian Samuels filmjének viszont két gimnazista a főszereplője. Mark átlagos tinédzser (leszámítva, hogy úgy néz ki, mint egy fiatal Heath Ledger), átlagos problémákkal, akinek pechjére pont azt a napot kell újraélnie, amelyben semmi izgalmas nem történik, azon kívül, hogy apja a jövőjéről akar vele beszélgetni, a húga csapata pedig kikap a focimeccsén. A fiú és a néző is azt hiszi, hogy az uszodában megismert lány meghódítása a küldetése, mígnem a sokadik sikertelen próbálkozás közben szó szerint belép a képbe egy másik lány, akiről kiderül, hogy szintén az időhurok foglya. A napjaik egy részét ezután együtt töltik, de Margaret nem árulja el a srácnak, hogy miért kell mindig ugyanabban az időpontban lelépnie, és Mark közeledését sem akarja viszonozni, pedig látszólag megvan köztük a szikra.
A film írója, A varázslók című fantasyje révén nálunk is ismert Lev Grossman cameózik a filmben
Mesteri a film nyitójelenete, amiben Mark ébredését láthatjuk, és azt, ahogy átsuhan a kisvároson, olyan lazán és könnyedén, mint ahogy Pókember hálóhintázik. Ismeri a járókelők lépéseit, tudja, mikor mi történik, befejezi az emberek mondatait, útbaigazítja őket, mielőtt még segítséget kérnének. Hiába láttunk már ezerszer ilyen montázsokat az Idétlen idők óta, ezt a részét nehéz megunni az időkavarós filmeknek. Szimpatikus a két főszereplő is, Mark ugyan egy kicsit sótlan, de Margaret karaktere ezt ellensúlyozza, hála a személyét övező rejtélynek. (A színészekre is áll ez a dinamika: Kathryn Newton alakítása sokkal meggyőzőbb, mint Kyle Allené.) A film lendülete azonban nem tart ki a végéig, a tinédzserlét nehézségeiről elmélkedő páros egyre többször ismétli önmagát, ráadásul a „küldetésük” se túl izgalmas. A nagy tervük az, hogy összegyűjtik, és egy térképen jelölik azokat a hétköznapi, de mégis különleges pillanatokat, amelyek a nap során a kisvárosban történnek, ami nemcsak így leírva, de a filmben bemutatva is erősen giccsveszélyes vállalkozás. A finálé felé közeledve aztán sikerül még feljebb tekerni a szentimentalizmusmérőt, hála egy elég könnyen kitalálható csavarnak.
Az Apró tökélyek térképe ügyesen piszkálja meg az időhurkos filmek közhelyeit, de meg is elégszik ennyivel. Flörtöl a függetlenfilmes hangulattal, de aztán marad mégis a hollywoodi ösvényen. Aki soha nem látta még az Idétlen időkiget és egyetlen más variációját sem, annak így is nagy élmény lehet, pláne ha hasonló életkorban van, mint a szereplők. A többi nézőnek meg marad a trendin becsomagolt déjà vu.
