Nem túl erős állítás, ha azt mondjuk, hogy a karantén- vagy coviddráma a legfiatalabb filmes (al)műfaj – de szinte azonnal sikerült túlkapásokat és teljesen tévúton járó darabokat produkálnia. Szorosan a Doug Liman rendező segítségével Anne Hathaway és Chiwetel Ejiofor között levezényelt katasztrófa, a Karantén meló nyomában pedig máris itt egy spanyol minisorozat, ami dokumentumfilmes formában örökíti meg az első találkozást a koronavírussal.

A három egyórás epizódból (Káosz, Remény, Élet) álló dokuszériát egy Sabadell nevű spanyol város kórházában, a Parc Taulíban forgatták, és több mint tucatnyi beteget, ápolót, orvost és hozzátartozót ismerhetünk meg benne. A betegek között van az intenzív osztályon élet-halál között lebegő középkorú és idős ápolt, a koronavírus súlyos szövődményeivel küzdő fiatal nő, minimális tüneteket mutató egészségügyi dolgozó, az őket ápolók között pedig csupa olyan orvos és nővér, akik értelemszerűen egyik napról a másikra csöppentek ebbe a helyzetbe, de mindent megtesznek betegeik gyógyulásáért.

Elsőre tehát úgy tűnik, minden együtt van egy hiteles és megrázó valós sztori – azaz ahogy azt a sorozat alcíme is ígéri, egy igaz emberi történet ábrázolására. Csakhogy az Életjeleknek nagyon rosszat tesz, hogy alkotói szemmel láthatóan mindent elkövettek: annak ellenére, hogy dokumentumszériát forgattak, a végeredmény olyan legyen, mint egy játékfilm vagy hát esetünkben fikciós sorozat.

Az alkotás tele van olyan tipikusan nagyjátékfilmes eszközökkel, mint például a dokumentumfilmtől szokatlan, szinte folyamatosan hallható szépelgő aláfestő zene. Az Életjeleket ezenkívül olyan körültekintően megpróbálták megtisztítani minden egyes olyan elemtől, ami arra utalna, hogy itt dokumentumfilm-forgatás zajlik, hogy azokat a monológokat, nyilatkozatokat, amiket más dokuban a kamerába mondanának a szereplők, itt egymásnak mondatták el velük, ami roppant erőltetetten hat.

Tehát a covid osztályon dolgozó ápoló a tapasztalatait és a véleményét nem velünk osztja meg a kamerán keresztül, hanem megmutatják, ahogy hazamegy, és szép szabatos körmondatokban elmeséli a családtagjainak – amely beszélgetés így, ebben a formában a valóságban nyilvánvalóan nem hangzott el, tehát kvázi színészként használják a résztvevőket. És ez a fikcionalizálás a műben olyan erőszakos, hogy egy-egy epizód végén még „a következő rész tartalmából” is van.

Az ilyen „egy estém otthon” jellegű képsoroknak a sorozatban amúgy sincs semmi értelmük. A néző magától is tudja, hogy az orvos és a nővér is ember, neki is van családja, ezt felesleges dokumentálni. Az Életjelek alkotói nem portréfilmet forgattak, a rengeteg szereplő miatt ez lehetetlenség is lett volna, tehát nem ismerjük meg őket olyan közelről – így viszont egyszerűen tolakodó gesztus bevonni az otthonukat is a történetbe: a néző végig úgy érezheti, hogy nincs ott a helye.

És itt érkeztünk el a széria másik nagy problémájához. Amellett, hogy az alkotók megpróbáltak minél játékfilmesebb/fikciósabb hatást kelteni, nagyon-nagyon igyekeztek, hogy az egész nagyon emberi és megrázó legyen – és pont ettől nem lesz az. A szépelgő, nyilvánvalóan a megrendülést szolgáló, folyamatosan hallatszó kísérőzenéről már esett szó, de ide tartozik az a rengeteg arcközeli, sőt szuperközeli, amit a szenvedő arcokról és a könnyekről kapunk.

Az Életjelek nem játékfilm, és – ahogy az már fentebb is szerepelt – nem portréfilm. A szereplőket nem ismerjük meg mélységeiben. Csak a fájdalmukat és a könnyeiket látjuk. Ezek amúgy is emberi történetek, de erre ilyen agresszíven ráerősíteni rendkívül visszatetsző. Egy koronavírusról szóló és egy kórházban játszódó sorozatban nyilván nem lehet és nem is kell eltitkolni, hogy emberek szenvednek és halnak meg. De azt megmutatni, hogyan tárgyalja meg otthon a család, hogy lehet, hogy a nagymama hamarosan már nem lesz velük, tapintatlan és felesleges kéjelgés a szenvedésben. Ez magánügy, nem ránk tartozik, és nem kéne, hogy része legyen egy ilyen jellegű dokumentumszériának.

Ez a nyomorpornó pedig kifejezetten kontraproduktív, így ahelyett, hogy megrendülnénk, inkább viszolygunk rajta. Természetesen elképesztő lehetőség, hogy a filmeseknek köszönhetően bepillantást nyerhetünk egy koronavírussal küzdő kórház és dolgozói, betegei életébe – de ennek megmutatására, dokumentálására egészen más utat kellett volna választani.

Az Életjelekben azért így is vannak emberi pillanatok, viszont nem az alkotók ténykedése miatt, hanem inkább annak ellenére (nagyon szép az a rész, amikor a César nevű beteg kikerül az intenzív osztályról, vagy amikor a nővérek és betegtársai felköszöntik a születésnapján). A filmesek pedig abban sem tartottak mértéket, hogy három egyórás epizódra húzták szét a játékidőt, hiszen a sorozat erősen redundáns három része nem ad többet, mint egy, sőt: meg lehetett volna oldani egyetlen egész estés dokumentumfilmként is. A régi igazság tehát ezúttal több értelemben is megállja a helyét: a kevesebb több lett volna.