Az HBO GO-n látható Covid naplóban öt tinédzser mutatja meg, hogyan élték meg ők és a családjaik a vírusos hétköznapokat.
Túl korai? Ezt szokták kérdezni a stand-up humoristák a közönségtől, amikor egy viszonylag friss tragédiával kapcsolatban sütnek el egy viccet, és a nézők hangosan felszisszennek. Ugyanezt a kérdést a koronavírus-járvánnyal foglalkozó filmek kapcsán is feltehetjük, egyre több készül ugyanis belőlük, van már horror- és thrillerverzió, párkapcsolati dramedybe oltott heistfilm (ez a Karantén meló, amelyről mi is írtunk), de született többek közt magyar és amerikai videóchat-sorozat is. Dokumentumfilmből pedig még több van, hála annak, hogy ma már mindenkinek ott lapul a zsebében egy kamera, a téma pedig szó szerint házhoz jön.
A legnagyobb dilemma, mind a filmkészítők, mind a nézők számára, hogy van-e a járvány hatásait boncolgató filmnek vagy sorozatnak létjogosultsága, amíg még tart a pandémia. Hogyan lehet mérleget vonni, kontextust bemutatni, ha hiányzik a kellő időbeli távlat? Nem véletlen, hogy a legjobb dokumentumfilmek hosszú éveken át követik a szereplőik sorsát, hogy megfelelő rálátást adjanak az életükre. Ebből a szempontból a rekordidő alatt elkészülő dokumentumfilmek csak egy-egy pillanatfelvételt mutathatnak, vagyis összegzésre nem alkalmasak. A milliónyi mozaik egyetlen darabját adják csak, amelyet a nézőnek kell kiegészítenie, összeegyeztetnie ezernyi más forrásból származó információval.
Különösen igaz ez az olyan félprofi próbálkozásokra, mint az HBO GO-n látható Covid napló, amelyben fiatal New York-i filmesek dokumentálják saját és családjaik életét az első hullám idején. Többségük nem az elithez tartozik, van köztük nagymamájával élő, takarítóként dolgozó bevándorló, de olyan fiatal lány is, akinek az anyja háziápolóként, az apja pedig buszsofőrként dolgozik, vagyis állandóan ki vannak téve a fertőzésveszélynek. A stressz és a bezártság természetesen mindenkit megvisel, az anyagi gondok pedig még azt a családot is utolérik, amelynek a feje egy manhattani éttermet vezet(ett), a méregdrága albérletet ugyanis képtelenség fizetni mindenféle bevétel és tartalék nélkül.
Az öt tinédzser naplói közt van erősen manipulatív, bájosan amatőr és profi munka is, de nézőként nehéz eldönteni, mit kezdjünk ezzel a mindössze 38 perces filmmel. (Az IMDb szerint a Covid napló egy sorozat, az HBO GO-n azonban filmként van regisztrálva, és egyelőre nem tudni, várható-e folytatás.) Ha nyáron vagy kora ősszel jut el hozzánk, amikor még úgy tűnt, hogy Magyarország könnyebben megússza a járványt a hírhedt észak-olaszországi, angliai vagy amerikai gócpontokhoz képest, akkor nézhettük volna úgy, mint egy cunamis híradóbeszámolót: borzongva, de azzal a megnyugtató tudattal, hogy velünk ez úgysem történhet meg. Talán még tanulhattunk is volna belőle.
Most viszont, hogy a mi fejünk felett is átcsapott a harmadik hullám, miért is akarnánk a koronás rémhírek fogyasztása után még a tévé előtt is mások nyomorával szembesülni?
A Covid naplóból tanulni biztos nem tudunk, legfeljebb azt, hogy érdemes a karantén alatt is valami kreatív tevékenységgel lekötni magunkat, a tavaszi New York-i helyzet pedig nem különbözik annyira a mi 2021 márciusi valóságunktól, hogy önmagában izgalmas legyen egy naplófilm róla. Most talán érdekesebb lenne megnézni, hogyan élnek azokban az országokban, ahol más stratégiát választottak (mondjuk Svédországban vagy Dél-Koreában), vagy ahol már legyőzték a járványt (Új-Zéland, Ausztrália). De ha készülne egy hazai covidos naplófilm néhány magyar tinédzser kameráján, okostelefonján átszűrve, az sem lenne érdektelen. New York viszont egyszerre van túl közel és túl messze.
