Adam McKay szatírája karácsony este került fel a Netflixre, és a közösségi médiás visszajelzésekből ítélve a nézők többsége nem tudott ellenállni a sztárparádénak, úgyhogy valószínűleg újabb nézettségi rekord fog születni. A streamingcég már be is jelentette, hogy január 7-én egy hat epizódból álló podcastsorozatot indít, amelyben az alkotók részvételével kulisszatitkokat árulnak el a film készítéséről. McKay közben mindezt beelőzve a Varietynek nyilatkozva elmesélte, hogyan született meg a film befejezése, és miért volt fontos, hogy pontosan eltalálják a megfelelő hangvételt. (A cikk ettől kezdve természetesen SPOILERes.)

A rendező a film ötletével még 2020 előtt állt elő, így aztán egyáltalán nem az (akkor még nem létező) világjárvány ihlette, hanem a klímakatasztrófáról akart egy olyan komédiát készíteni, amelyben keményen benne van a valóság is. A nagy kérdés az volt, hogy lehet ezt a kettőt kielégítő módon ötvözni. McKay a kezdetektől tudta, hogy szakítani akar a nézők által megszokott és elvárt „garantált happy end” hagyományával (vagyis a Föld mindenképpen elpusztult volna), és a megszokott hollywoodi háromfelvonásos sztoriszerkezetet sem akarta használni. Ennek a döntésnek lett a végeredménye, hogy a film három befejezést is kapott, hogy ezáltal az „abszurd és röhejes komédia összehangolható legyen a szomorúsággal.”

Az egész film arról szól, hogy megpróbálunk választ találni arra a kérdésre, mi az isten történik a világban”

– mondja McKay, hozzátéve, hogy ebből a szempontból a Ne nézz fel! A nagy dobással és az Alelnökkel alkot egyfajta „mi az isten folyik itt?”-trilógiát. A rendező úgy látja, világunk egyre szürreálisabb, és meg kell szoknunk, hogy ezek a különböző érzések egyszerre dolgoznak bennünk.

A Ne nézz fel!-lel is ezt a hangulatot próbálta megragadni, és ebből a szempontból főleg az utolsó 20 perc volt a döntő.

1. Az egyik cselekményszál végén a DiCaprio által alakított csillagász hazatér a családjához, miután sejti, hogy elkerülhetetlen a vég. A barátokkal, kollégákkal együtt elfogyasztják utolsó vacsorájukat, és Randall, aki nem vallásos, úgy érzi, eljött az ideje egy imának, de nem tudja, hogy kezdjen hozzá. A Timothée Chalamet által alakított Yule veszi át a szót, és elmond egy megható imát.

A sztori legelső változatában ez a rész nem volt benne, de miután a társproducer, a Pulitzer-díjas újságíró, Ron Suskind megkérdezte McKayt, hogy hol a hit a filmben, a rendező rájött, hogy szükség van egy ilyen jelenetre.

Hozzászoktunk, hogy csak egyházi értelemben gondoljunk a vallásra, ami ma már politikai bunkósbotnak számít ebben az országban, így az igazi hitről el is feledkeztem.”

McKay ma már úgy érzi, ez a kedvenc momentuma a filmben, ráadásul Timothée Chalamet-t is ezzel tudta rávenni, hogy csatlakozzon a stábhoz, a színész ugyanis az eredeti verzióban még kevesellte a szerepét.

Ugyanebben a vacsorajelenetben hangzik el DiCaprio szájából az a mondat, hogy „Végül is, ha jobban belegondolunk, megvolt mindenünk”, ami a színész ötlete volt. A forgatási szünetben odament McKayhez és Cate Hardman dramaturghoz azzal, hogy úgy érzi, a karakterének mondania kellene még valamit, és elő is állt a végleges szöveggel. Ennek ellenére a végső verzióból majdnem kimaradt ez a mondat, McKay és Hank Corwin vágó ugyanis attól tartottak: érzelmileg túl letaglózó lenne – de aztán mégis kipróbálták.

A direktor azt is elárulta, hogy a vacsorajelenet eredetileg úgy ért volna véget, hogy feketére vált a kép, és nem láttuk volna, ahogy megsemmisül a szoba, de a film VFX-felelőse meggyőzte róla, hogy egy új, tesztfázisban lévő technikai megoldással megvalósítható a képsor. Hosszadalmas folyamat volt egyébként, amíg a finálé minden részlete a helyére került. McKayék pontosan akarták belőni az arányokat, mert azt szerették volna, hogy a néző szomorúságot érezzen, de azért ne legyen traumatizált.

2. A stáblista közben is látható egy jelenet, amelyben a politikusok és a szuper gazdagok megérkeznek az űrhajójukkal egy idegen bolygóra. Meryl Streep ötlete volt, hogy a karaktere tudni akarja, hogy hogyan hal meg. Épp a kontrollteremben forgattak, amikor a rendező megkérte Streepet, Johan Hillt és Mark Rylance-t, improvizáljanak egy kicsit egymás közt, hátha kisül belőle valami. Ekkor állt elő Streep az ötlettel, majd a rendezőnek beugrott, hogy a színésznő által alakított elnök űrhajóval fogja elhagyni a bolygót, ezért akár meg is ehetné egy idegen lény. A jelenetet többször is felvették, és minden verzióban más volt az állat neve; végül azt tartották meg, ahol „brontaroc”-nak hívják. Leforgattak amúgy egy másik jelenetet is: ebben az idegen bolygóra történő megérkezés után derül ki, hogy a munkásokat szállító hajórész megsemmisült,

3. A stáblista legvégére is jutott egy jelenet, amelyben az elnök fiáról kiderül, hogy ő az utolsó ember a Földön, és miután kimászik a romok alól, első dolga, hogy indítson egy élő közvetítést a közösségi médiában. McKayék célja az volt, hogy oldják egy kicsit a feszültséget, pláne, mert megígérték a Netflix fejeseinek, hogy a film „nem fog elsüllyedni a saját súlya alatt.” A képsort Bostonban rögzítették, a produkciós iroda melletti parkolóban, ahol a forgatás idején komoly fagyok voltak. A direktor pedig úgy próbálta meg ösztönözni a színészt, hogy megígérte neki: ha elsőre sikerül a jelenet, akkor nem veszik fel többször – amit egyből meg is bánt, mert amúgy minden jelenetet minimum kétszer vagy háromszor vesz fel. Hill azonban abszolválta a feladatot, és még improvizálta is azt a mondatot, hogy

„Nyomj egy lájkot, és iratkozz fel, én vagyok az utolsó ember a Földön!”

McKay betartotta az ígéretét, és örült is, hogy így alakult a jelenet, mert nagy Alkonyzóna-rajongó, Hill pedig akaratlanul is megidézte a sorozat Time Enough at Last című 1959-es epizódját.

(via Variety)

A SZESSÖN különleges kiadásában ezúttal akasztjuk a hóhért: nem más püföli a dobot, mint a PORT.hu új videósorozatának munkatársa, a zenei és bulvár tévéműsorokat karcos hangon ekéző blogger, Péter Dávid!