Idén többen is a Netflix trónjára törtek, márciusban elindult az HBO Max, júniusban pedig a Disney+, de az Apple TV és a Prime Video is várja az előfizetőket. Ennek ellenére még mindig a Netflixnek van a legtöbb előfizetője, és bár a presztízse eléggé lecsökkent az utóbbi években, továbbra is érdemes odafigyelni a streamingszolgáltató eredeti tartalmaira. Mutatjuk is, mely filmeken és sorozatokon szórakoztunk idén a legjobban, és mely produkciók készítőit küldtük el legtöbbször melegebb éghajlatokra.

A jó: Apollo–10 ½: Űrkorszaki gyerekkor

Közel két évtizeddel az utolsó animációs filmje, a Kamera által homályosan után Richard Linklater egy gyönyörű, az Apollo-11 holdraszállása előtt játszódó, felnőtté válást bemutató filmmel tért vissza. A történet szerint a Stanley nevű houstoni sráchoz bekopogtat a NASA azzal, hogy vegyen részt egy titkos küldetésen, ahol a Holdra szállást próbálják el élőben, a Holdon.

Linklater a film nagy részét színészekkel, zöld vászon előtt forgatta, majd a jelenetek animálásához rotoszkópos módszert használt. És ahogy az egy Linklater-produkcióban lenni szokott, a filmzene is tökéletes, olyan zenészek korabeli dalaival, mint a Donovan, a Creedence Clearwater Revival, a Canned Heat és a The 5th Dimension.

Az Apollo 10 ½ csak részben egy hangulatos nosztalgiatrip, a rendező azt akarja, hogy emlékezzünk egy olyan időszakra, amikor az emberiség legvadabb ambícióit sem éreztük elérhetetlennek. Lehet, hogy a nézők többsége nem élte meg személyesen az űrversenyt, de azt, hogy milyen fiatalnak, legyőzhetetlennek és szabadnak lenni, bárki át tudja érezni.

A rossz: A végzős év

Az alapötlet még egész jól hangzott: Rebel Wilson alakítja Steph-et, a középiskolai pompomlányt, aki egy balul sikerült szurkolói mutatvány után kómába esik. Húsz évvel később felébred, és úgy dönt, hogy visszamegy az iskolába, hogy most, 37 évesen befejezze a végzős évét, és megvalósítsa bálkirálynői álmait.

Ehhez képest – ahogy azt a kritikánkban megírtuk - „amilyen jó az alkotás alapötlete, annyira nem működik kicsiben, azaz a jelenetek szintjén. Sem a felépítésük nem megfelelő, sem a párbeszédek nincsenek jól megírva, és nincs ritmusa egyik képsornak sem; az alkotók még egy amúgy működőképes poént sem tudnak rendesen felvezetni”, vagyis Rebel Wilson hiába nem vesztette el a kilóival együtt a humorérzékét, ezt a filmet ő sem tudja megmenteni.

A jó: Stranger Things 4. évad

Ami az HBO-nak a Trónok harca, a Prime Videónak A hatalom gyűrűi, a Disney+-nak pedig a Marvel- és a Star Wars-sorozatok, az a Netflixnek a Stranger Things, mindent erre a szériára kell feltennie, ha igazán nagyot akar gurítani. És a 4. évadra fel is tettek mindent, pénzt, paripát és játékidőt nem kímélve. És a mesterterv be is jött: az évadfinálé alatt lefagyott a platform, annyian akarták egyszerre nézni az új epizódokat. 

A pesszimista hangokra rácáfolva a projekt mögött álló Duffer tesók képesek voltak a lassan üres nosztalgiázásba süppedő horrormatinét revitalizálni. Az új évad látványosabb, félelmetesebb és érettebb lett, és emellett volt benne egy olyan katartikus pillanat, amilyen még soha korábban, hála többek közt egy 37 éves artpopslágernek. A 4. évad ráadásul pont olyan lezárást kapott, amilyet megérdemelt, vagyis nem lehet okunk panaszra – ahogy azt a fináléról szóló kritikánkban meg is írtuk.

A rossz: A buborék

A komédiaspecialista Judd Apatow hollywoodi környezetben dolgozza fel a járványhelyzettel kapcsolatos abszurd szituációkat. Mi baj történhetne? Az eredmény: 21% a Rotten Tomatoes kritikagyűjtő portálon.

A film bevallottan a Jurassic World: Világuralom forgatását parodizálja, ami a koronavírus tombolása közben zajlott. A buborékban a Cliff Beasts 6 című dinoszauruszos horror munkálatai közben a forgatás biztonsága érdekében a színészeket és a stábot egy flancos szállodában szeparálják el a külvilágtól, és a karantén hatására szép lassacskán kezdenek becsavarodni.

Sajnos hiába szerepelnek a „komédiában” olyan kiváló színészek, mint Karen Gillan, Leslie Mann, David Duchovny, Kate McKinnon, Pedro Pascal vagy a Borat folytatásával közkedveltté vált Maria Bakalov, a történet össze-vissza csapong és cseppet sem vicces, a showbizniszt kiparodizáló elemei sablonosak és az unalomig ismertek, ahogy a világjárványt is sokkal jobban bemutatták már az elmúlt egy-két évben.

A jó: Sandman: Az álmok fejedelme

Neil Gaiman vezető producerként saját ikonikus képregénysorozatát adaptálta, címszerepben Tom Sturridge-dzsal (Rockhajó, Úton, Távol a világ zajától), ő alakítja Morpheuszt, az Álmok királyát, aki több évnyi bebörtönzés után világokon átívelő utazásra indul, hogy megtalálja, amit elloptak tőle, és helyreállítsa hatalmát.

Ahogy a kritikánkban írtuk, a sorozatban „igazából nem nagyon történik más, csak az, hogy egy rabságból szabadult isteni entitás klisészerű csámborgásba kezd a kissé megváltozott Földön, ahol néhány fura szerzet segítségével visszaszerzi a rossz kezekbe került cókmókjait”, de a „Sandman történetfolyama pont attól zseniális, mert a brit írózseni hallatlan szellemességgel csavarja ki, állítja a feje tetejére vagy épp gyúrja át valami egészen mássá az ezeréves toposzokat a megzabolázhatatlanul szárnyaló képzeletével.”  A végeredmény így pedig egy „tolkieni igényességgel kidolgozott világ, csupa-csupa izgalmas karakterrel: egy saját jogán is életképes, lüktető, szerethető vagy épp gyűlölhető „Gaiman-univerzum”.

A rossz: A texasi láncfűrészes mészárlás

Jó pár bőrt lehúztak már Tobe Hooper 1974-es klasszikusáról, de ha azt hittük, hogy nincs már hús azon a csonton, akkor nagyot tévedtünk. A texasi láncfűrészes mészárlás-franchise sajnos az idő előrehaladtával fokozatosan egyre rosszabb lesz, és ez alól a Netflix által gyártott kilencedik rész sem kivétel.

David Blue Garcia filmje évtizedekkel az eredeti után játszódik, és Bőrpofa ezúttal influenszereket trancsíroz fel, miközben egy korábbi túlélő próbál bosszút állni rajta. A végeredményt kétféleképpen értékelhetjük: vagy egy kockázatkerülő iparosmunka vagy „szemenszedett ötletnyúlás és a jól ismert horrorklisék cinikus visszaböfögése a streaming óriás mesterséges hype-ja közepette”, ahogy kritikánkban is írtuk.

A jó: Az örökösnő álarca mögött

A Netflix igazi specialistája lett a valós eseményeken alapuló szélhámosos sztoriknak, és közülük is Anna Delvey (eredeti nevén Anna Szorokin) története ment a legnagyobbat. Ő az a fiatal nő, aki több mint 200 ezer dollárt csalt ki különféle bankoktól és egyéb pénzintézetektől. A szélhámosnő elsősorban a manhattani elit köreiben tevékenykedett, és ennek során nemcsak bankokat károsított meg, de a barátait is – vagy legalábbis azokat, akik a barátainak hitték magukat. Szorokin az Instagram segítségével tört be ebbe a világba, és sikerrel adta ki magát gazdag német örökösnőnek.

Shonda Rhimes szériája ellen fel lehet hozni, hogy kicsit ráérősen mesél, cserébe viszont Julia Garner brillírozik Annaként. Ahogy a kritikánkban is írtuk, „érdemes eredeti nyelven nézni a sorozatot, mert mind a kiejtése, mind a hanghordozása zseniális, de minden más szempontból is elképesztő munkát végzett. Mert nem egyszerű elérni azt a hatást, hogy egyszerre legyél lenyűgöző, figyelemfelkeltő, és olyan szinten tenyérbemászó, hogy a néző a legszívesebben kidobna az ablakon.”

A rossz: Bíbor szívek

A Netflix romantikus drámája, a cukorbetegségben szenvedő, feltörekvő énekesnő, Cassie (Sofia Carson) és az ex-drogfüggőből lett tengerészgyalogos Luke (Nicholas Galatzine) lassan kialakuló románcáról szól. A két idegen megegyezik, hogy összeházasodnak, mert így Cassie megkapja a szükséges egészségügyi ellátást, Luke pedig több pénzt fog keresni, vagyis valójában a Kedves John! és a Nász-ajánlat találkozását láthatjuk.

A film legnagyobb problémája, hogy a komoly témákhoz üres és káros sztereotípiák segítségével nyúl hozzá. Megvolt benne a lehetőség, hogy igazi betekintést nyújtson azok életébe, akik úgy érzik, hogy a rendszer cserbenhagyta őket, de ehelyett inkább az elcsépelt kliséket választotta. Más kérdés, hogy 28 napig szerepelt a Netflix Top 10-es listáján, és 23,41 millióan nézeték meg hetente, tehát voltak, akiknek tetszett.

A jó és a rossz: Szöszi

A Netflix talán legnagyobb port kavart filmje idén Andrew Dominik új-zélandi rendező Marilyn Monroe-filmje volt, amely a látszattal ellentétben nem egy klasszikus életrajzi film, hanem Joyce Carol Oates amerikai írónő fiktív életrajzi regényének adaptációja. Ahogy a Szösziről szóló cikkünkben is írtuk, Dominik filmváltozata adekvát módon ülteti át a film nyelvére a regény gyakran lázálomszerű utazását, sok-sok szubjektív megoldást használva a kép és a hang eltorzításától kezdve a szemszögbeállításon át a bizarr trükkfelvétellel kevert belső monológig (lásd a beszélő magzatot). Aki ezzel előzetesen tisztában volt, megértőbben fogadta a provokatív filmet, de érthető, hogy azok, akik egy hagyományos biopic-re számítottak, csalódásként élték meg a majdnem háromórás produkciót.