Ha eléri az 5 millió kattintást az elrabolt családapa videója, a férfi meghal. Ki ne ugrana rá azonnal erre a sorozatra? Elmondjuk, megéri-e.
A Netflix új miniszériája látszólag nem árul zsákbamacskát, a címében ott a lényege. Clickbaitet, vagyis kattintásvadászatot látunk, a pár mondatos szinopszis ugyanis garantáltan berántja a nézőt, az előzetest pedig végig se kell nézni, elég belőle pár másodperc, hogy felcsigázódjunk. Egy kétgyerekes, decens családapát látunk az internet egy sötét bugyrába feltöltött videón. Véresre van verve, kezében egy tábla, rajta a felirat: „NŐKET BÁNTALMAZOK”, egy másikon pedig az, hogy „Ötmillió megtekintésnél meghalok.” Később előkerül még egy tábla, azon már az áll, hogy a férfi nem csak erőszaktevő, de gyilkos is.
Nick Brewer családja természetesen pánikba esik, eleinte senki nem tudja elképzelni, hogy igazak lennének a vádak. A sajtóhiénák letáboroznak a házuk előtt, a rendőrség pedig nyomozni kezd, de vészesen fogy az idő, a nézettségszámláló egyre nagyobb sebességgel pörög.
Az alapötlet zseniális, igaz, nem teljesen új. A Black Mirror harmadik évadának utolsó epizódjában (A nemzet ellensége) már eljátszottak azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha a nagybetűs nép dönthetné el online (hashtagek használatával), hogy ki az, akinek meg kell halnia. Charlie Booker szériája társadalmi technoszatíra, így ott nyilván a dilemma morális vonatkozásai jobban fókuszba kerültek, és a Clickbait is haladhatna ezen a már kitaposott ösvényen, az ausztrál gyártású sorozat azonban maximálisan hű a címéhez, és egyáltalán nem azt nyújtja, amit az alapszituáció sugall.
A videóra kattintók bűnrészességének kérdése fel se merül, helyette a konkrét rejtély van a fókuszban.
Ki rabolhatta el Nicket, igazak-e a vádak, és hogyan lehetne kideríteni az igazságot?
A válaszokat egy mostanában elég népszerű dramaturgiai technikával próbálja megadni a sorozat. Hasonlóan az Eufóriához, itt is minden epizódban más és más szereplő nézőpontjából láthatjuk a történéseket. A húggal (Zoe Kazan) kezdünk, aztán a detektív, a feleség, a szerető, a báty és a fiú jön sorrendben, míg a 8. részben választ kapunk mindenre. Működik a trükk, egyrészt az epizódonként 45 percet könnyebb tartalmasan kitölteni, ha minden alkalommal be kell egy új szereplőt mutatni, ráadásul a kirakós darabjai így sokkal organikusabban kerülnek a helyükre.
A Clickbait karakterei sajnos még így sem túl árnyaltak, le lehet írni mindet egy-egy mondattal, a húg dühös és zaklatott, a feleség frusztrált, a nyomozó megfontolt, az újságíró kíváncsi, és így tovább. Sok esetben olyan magánéleti szálakat is behoznak a mellékkarakterekhez az írók, amelyek semennyire nem lendítik előre a sztorit. Önmagában ez még nem lenne probléma, az Easttowni rejtélyek is hasonló receptet követett, ami ott többnyire működött is, a Clickbait viszont
nem ás elég mélyre, a környezetrajz felszínes, a konfliktusok közhelyesek és elnagyoltak, így aztán drámaként nem nagyon lehet komolyan venni.
Maradnak helyette az izgalmak és a menetrendszerűen érkező fordulatok, amelyekből tényleg van bőven. A Clickbaitet sorozatfogyasztásra találták ki, arra, hogy
amint lecsúszott egy cliffhangerrel végződő epizód, már indítsuk is a következőt, lehetőleg minél gyorsabban, hogy addig se legyen időnk a sztori logikátlanságain agyalni.
Innen nézve komoly elődök nyomaiba lépnek az alkotók, a 24 vagy A szökés is ezen az elven működött, de az utóbbi időben a Netflix is kimaxolja a műfajt az olyan sorozatokkal, mint a Ne higgy a szemének! vagy a Testőr. A különbség „mindössze” annyi, hogy amíg az előbbi legalább az akciójeleneteivel, az utóbbi pedig nyugtalanító hangulatával és különleges karaktereivel kiemelkedett a tucatszériák mezőnyéből, addig a Clickbaitre egy év múlva már garantáltan senki nem fog emlékezni. Pláne azért nem, mert tényleg semmi lényegeset vagy eredetit nem állít a közösségi médiás szép új világról. Ami mondjuk, figyelembe véve az elképesztően izgalmas alaphelyzetet, már önmagában is bravúr.
