A Jelenségek című horrorfilm nem kíméli a szereplőit és a nézőket sem.
Mindig is nagy érdeklődésre számíthattak azok a természetfeletti horrorfilmek, amiknek az elején megjelent a hátborzongató felirat: “Valós események alapján”. Persze a hangsúly itt inkább azon van, hogy “alapján”, és nem azon, hogy “valós”, de ahogy a műfaj megkívánja:
hiszünk, hogy félhessünk.
Nem véletlen, hogy az utóbbi években az egyik legsikeresebb horror-franchise a Démonok között, hiszen a Warren-házaspár paranormális ügyeit feldolgozó filmek mindegyike rejt valamiféle valós eseményt. De nem csak Lorraine és Ed Warren nyomozott természetfeletti események után: az 1987-ben alapított spanyol Hepta-csoport is hasonló tevékenységeknek jár utána. Csak idő kérdése volt, hogy ezekből az esetekből mikor készül filmadaptáció, és most jött el az az idő. Ráadásul a Netflix saját gyártású spanyol horrorja,
a Jelenségek egy nem is olyan régi, 1999-es paranormális esetet dolgoz fel.
De előbb nézzük, mi is az a Hepta-csoport?
A Hepta-csoportot 1987-ben alapította egy jezsuita pap, José María Pilón atya, aki filozófiát és szakrális teológiát végzett. Elsősorban a paranormális jelenségek vizsgálatára specializálódott, és számtalan könyvet írt a témában (egy spanyol nyelvű dokumentumfilm is készült róla/vele, amibe akkor is érdemes belenézni, ha egy mukkot sem tudsz spanyolul, mivel maga Pilón atya is szerepel benne). A nyolcvanas, kilencvenes években kifejezetten népszerű volt, és a radiesztézia egyik legjelentősebb képviselőjének tartják (radiesztézia: “a bioenergetika egyik szakterülete, amely az embert és általában az élővilágot befolyásoló, a műszerek érzékenysége szempontjából határérték alattinak és/vagy szubtoxikusnak nevezhető energiasugárzások kutatásával, valamint az azokból levonható következtetések gyakorlati hasznosításával foglalkozik”). A Hepta-csoportba olyan, valamiféle adottsággal rendelkező embereket gyűjtött össze, akikkel együtt vizsgálta a természetfeletti jelenségeket. Pilón atya 2012-ben hunyt el, de a Hepta-csoport mindmáig él: itt lehet elérni a honlapjukat.
A Jelenségekben bár maga az atya is fontos szerepet játszik, ám az igazi főszereplő három főmunkatársa, Sol Blanco-Soler, Paloma Navarrete és Piedad Cavero. Ők a való életben is a Hepta-csoport meghatározó tagjai, Paloma Navarrete 2022-ben, a forgatás után nem sokkal hunyt el. A film a leghíresebb paranormális ügyüket dolgozza fel: 1999-ben, egy madridi antikvitásban a legkülönbözőbb természetfeletti eseményeket tapasztaltak. A saját, eredeti beszámolójuk alapján a csillár magától mozgott és a rajta lévő kristálydíszek repkedtek és összetörtek. A vízcsapok maguktól kinyíltak, és rothadásra emlékeztető bűz terjengett a levegőben. Az egyik szekrényben égett haj szagát lehetett érezni. A csoport következtetése az volt, hogy a kopogószellemre emlékeztető jelenségeket maga a tulajdonos idézte elő, tudtán kívül. Ezt a magyarázatot a film is felveti, ám végül egy sokkal grandiózusabb megoldást kínál, ami a klasszikus kísértetvadász-sztorikhoz hűen tartogat egy fordulatot és egy feszült démonűzést a végjátékra.
A spanyol horrorfilmekre mindig jellemző volt egyfajta naturalizmus: sokkal kevésbé próbálták elemelni az iszonyatot a hétköznapoktól, mint az amerikai horrorfilmek. Sokkal kevésbé meseszerű, még akkor is, ha ott dolgozik benne valami természetfeletti esemény (elég csak az Ördöggerincre, a [Rec]-re, vagy az ugyancsak a Netflixen látható A platformra gondolni). A Jelenségeken már érződik, hogy valamicskét igazodik a Netflix által diktált közízléshez, de alapjaiban azért megtartotta a spanyol horrorok naturalizmusát. Ez nem a brutalitást jelenti, hiszen nem a véres jelenetek halmozására megy rá, hanem a zsigeri félelmet piszkálja fel, miközben nem feledkezik meg arról, hogy akikkel mindez történik, azok pont olyan emberek, mint bárki más. Szóval ne lepődjünk meg azon, ha összevizeli magát az, akit megszáll egy entitás.
A Jelenségek a három női démonvadásszal nem csak egy feminista film, de az időskor himnusza is, amolyan “bírjuk még a gyűrődést”-sztori. Főszereplői vagy ötven felé járnak, vagy már nagymamák, de így sem riadnak vissza attól, hogy visszaűzzék a gonoszt oda, ahová való. Pedig mindenkinek lenne jobb dolga: van, aki randira igyekszik, más az unokáival szeretné tölteni inkább estét. A film le sem tagadhatná, hogy Spanyolországból származik, hiszen bár sötét és vészjósló képekkel dolgozik, és nem kíméli a szereplőit sem fizikailag sem lelkileg (lásd a korábban említett naturalizmust), mégis ott tobzódik benne a mediterrán életöröm és hurráoptimizmus. A Jelenségeknek kifejezett könnyed és önreflexív humora van, ami azonban nem megy a félelemkeltés rovására: amikor reszket a csillár, feltűnik egy arc a cigarettafüstben, vagy susognak a hangok a szereplők körül, pont úgy paráztat, ahogy kell, sőt, még jobban is, hiszen nem egyszer épp egy felszabadult pillanat torkollik iszonyatba.
(via Auralcrave, Wikipedia)
