Láttuk Cannes-ban az Eufória rendezőjének új sorozatát. Lily-Rose Depp nem okoz csalódást.

Hogyan lett az HBO új Eufóriájából beteges kínzáspornó?”

Ezzel a címmel jelent meg idén márciusban egy maratoni hosszúságú beszámoló a Rolling Stone magazinban Az idol című sorozat állítólagos „produkciós pokoljáról.” A botrány is jó hírverésnek számít, de az HBO fejesei aligha ilyen publicitásban reménykedtek, amikor zöld utat adtak az Eufória alkotójának, Sam Levinsonnak, hogy készítésen hatrészes szériát Lily-Rose Depp és Abel „The Weeknd” Tesfaye főszereplésével.

A 2021 novemberi berendelést követően tavaly áprilisban derült ki, hogy bár nagyjából 80 százaléka leforgott a szériának, Amy Seimetz rendező távozott kreatív nézetkülönbségek miatt, az HBO pedig bejelentette, hogy a sorozat „kreatív csapata továbbra is építi, finomítja és fejleszti a sorozattal kapcsolatos elképzeléseit, és egy új irányvonalban állapodtak meg.” Sajtóértesülések szerint Tesfaye mint producer nehezményezte, hogy Seimetz túlságosan női perspektívából mutatja be a történetet, ami a Lily-Rose Depp popsztárja és a Tesfaye által alakított sötét múltú férfi toxikus kapcsolatáról szólt volna.

Maga Levinson látott neki a sorozat újraforgatásának és átírásának, azzal a céllal, hogy inkább egy romantikus drámát kanyarítson a történetből, nagyobb hangsúlyt fektetve a szexre és a meztelenségre. Ez az átdolgozás, ami állítólag feltornázta az eredeti 54 milliós büdzsét 75-re, nem tetszett minden stábtagnak, volt, aki úgy nyilatkozott névtelenül a Rolling Stone-nak, hogy a széria szatíra helyett azzá vált, amit szatirizálni akart eredetileg. Szerinte már nem egy nőről szól, akit kihasználnak és manipulálnak, hanem egy olyan „nemierőszak-fantázia”, ami inkább a sorozatbeli toxikus férfiakra jellemző. Egy másik megszólaló szerint Seimetznek eleve nem sok esélye volt a sikerre, mert félkész forgatókönyveket, a vártnál kisebb költségvetést és túl szoros határidőket kapott – hála többek közt annak, hogy The Weeknd a világkörüli turnéjára készült.

A helyzet azután sem lett kevésbé kaotikus, hogy Levinson kézbe vette az irányítást, naponta írták át a jeleneteket, és új karaktereket hoztak be, a stábtagoknak így sokszor fogalmuk sem volt róla, mit forgatnak másnap.

Cserébe Levinsonnak nem kellett az HBO kontrollja miatt aggódnia, gyakorlatilag szabad kezet kapott rá, hogy azt csináljon az anyaggal, amit akar. És ő állítólag az Eufória „harmadik évadát” akarta megcsinálni.

Márciusban még azt sem lehetett tudni, mikor lesz a sorozat premierje, ehhez képest pár héttel később jött a meglepő hír, mi szerint nem máshol, mint a Cannes-i fesztiválon debütál az első két epizód – amiből arra lehetett következtetni, hogy talán mégsem akkora mozgóképes katasztrófa a produkció.

Az első két rész alapján a hipotézis beigazolódott,

Levinsonnak sikerült rendet vágnia a káoszban,

és ha egyelőre nem is tűnik úgy, hogy az Eufória mércéjét megüti a sorozat, kellően izgalmas és friss a produkció.

Nem is drámaként, hanem gúnyos szatíraként indul, az első pár jelenet olyan, mintha Levinson az Eufória forgatása közben szerzett tapasztalatait írná ki magából, hasonlóan ahhoz, ahogy a Malcolm és Marie filmrendező karakterével tette. Az HBO sikersorozatát sok kritika érte az öncélúnak mondott meztelenkedésekért, maguk a színésznők is utaltak rá, hogy nem mindig érezték ezeket indokoltnak. Az idol viszont egy olyan szituációval indul, ahol magának a sztárnak, Jocelynnek nincs problémája a ruha ledobásával fotózás közben, sőt ő kezdeményezi, az intimitáskoordinátor azonban akadékoskodik, mondván, hogy előzetesen ezt nem tisztázták írásban, így áll elő az az abszurd helyzet, hogy az énekesnő nem rendelkezhet a saját testével, holott a szabályozás épp ezt hivatott biztosítani.

Van persze ennél is nagyobb dráma, a sztárról felkerül egy szex után készített, nem túl családbarát szelfi a közösségi oldalakra, és a menedzserek, PR-osok egymást túllicitálva próbálják oltani a tüzet, azon agyalva, milyen narratívát használjanak, az áldozati kártyát játsszák-e ki, esetleg állítsák be bosszúpornónak az incidenst. Hogy Jocelynt lelkileg miként érinti mindez, az személyi menedzserét (Hank Azaria) és az asszisztensét, egyben a legjobb barátnőjét (Rachel Sennott) leszámítva senkit sem érdekel, mindenki csak a befektetését akarja megóvni. Ami jelenleg elég komoly veszélyben van, Jocelyn ugyanis anyja halála után idegösszeomlást kapott, és már több mint egy éve nem adott ki új videót vagy dalt. Itt lép be a történetbe Tedros, az Abel „The Weeknd” Tesfaye által alakított rejtélyes klubtulajdonos, aki szemben a nő körül hemzsegő piócákkal, úgy tűnik, tényleg odafigyel rá. Valójában a férfi is mesteri manipulátor (legalábbis órási meglepetés lenne, ha nem ez derülne ki a hátralevő 4 részből), nem véletlen, hogy amikor éjszaka, tetőtől talpig feketébe öltözve belép a nő villájába, Drakulaként van fényképezve. Pontosan érzi, hogy a lánynak egyszerre van szüksége megerősítésre – arra, hogy valaki ne popzenei termékként, hanem potenciális művészként kezelje –, és arra is, hogy dominálják, ha nem is lelkileg, de szexuálisan.

Tedrost ideális esetben egy olyan magnetikus kisugárzású figurának kellene alakítania, mint Daniel Kaluuya, Michael B. Jordan vagy Jonathan Majors. Tesfaye, aki egyben a széria társkreátora, és nem mellesleg főállásban a világ egyik legnagyobb popsztárja, nem ez a kategória, de egyáltalán nem ügyetlen színész.

Lily-Rose Depp pedig tökéletes Jocelyn, egyszerre idézi meg Britney Spears kislányos törékenységét és a fiatal Madonna nyers energiáit

– előbbit meg is említik név szerint, Tesfaye és Jocelyn első találkozásakor pedig a Like a Prayer szól.

Ami a sorozattal kapcsolatos előzetes híreszteléseket illeti, akad meztelenség bőven (a Vörös rakétából ismerős Suzanna Son többet van Éva-kosztümben, mint ruhában), és szexjelenet is, de egyelőre még bőven a jó ízlés határain belül. Az vitathatatlan, hogy Tedros figurája kapott egy romantikusabb árnyalatot, de a női nézőpont sem veszett el, az első két epizódból is elég egyértelműen kiderül, hogy a női popsztárok élete nem csak játék és mese. Helyenként valóban érezhető, hogy ezek a történések nem hosszú hetekig csiszolt forgatókönyvek alapján bomlanak ki, a hitelességet viszont nem csorbítják az ad hoc-pillanatok, sőt

– a rendező a vetítés utáni sajtótájékoztatón el is mondta, hogy végleges szkript hiányában sokat improvizáltak.

Levinson ezúttal is hozta magával állandó operatőrét, Rév Marcellt, akit viszont a konkrét jelenetekért ezúttal nem lehet dicsérni – na nem azért, mintha nem nézne ki jól a filmre forgatott sorozat hol napfényben, hol neonvörösben ázó képi világa, hanem mert nem tudni, mely képsorok köszönhetőek neki, és melyeket rögzítette még az előző operatőr, Arseni Khachaturan, aki Amy Seimetzzel együtt távozott a produkciótól. A nagyközönséget mindez nyilván a legkevésbé sem érdekli, és nem is kell, hogy érdekelje, a lényeg, hogy