Az FBI viselkedéskutató részlegét is megtépázta a COVID.
Van egy új szokás, miszerint azokat a sorozatokat, amiknek a lezárásával elégedetlenek a nézők (értsd: kellőképp elcseszték az alkotók), idővel felmikrózzák, és kapnak egy új, esetenként jobb lezárást. Ez történt tavalyelőtt a Dexterrel is, ami nyolc év után kapta meg a maga méltó (vagy legalábbis a 8. évadhoz képest méltóbb) lezárását, amit még mindig várunk, hogy felkerüljön a SkyShowtime-ra, a teljes szériával együtt. Most pedig a Gyilkos elméket toldották meg egy újabb, rendhagyó évaddal, két évvel a hivatalos lezárás után.
Kétségtelen, hogy minden idők legnépszerűbb sorozatgyilkosos szériája olyan dicstelen lezárást kapott a kurta 15. évaddal, mint kevés sorozat. A mindössze 10 epizódos szezon (korábban 20-24 rész volt egy évad) már eleve úgy készült, hogy lehetett tudni, ez az utolsó, és valamiféle kedvetlenség, összecsapottság sugárzott belőle. Ráadásul több olyan jelenetet is sikerült leforgatni, aminek köze sincs a széria hangulatához: az utolsó rész egy hatalmas kertipartival, grandiózus monológokkal és belassított, giccses búcsúzásokkal zárul – ilyen az, ha valakinek fogalma sincs, hogy kell elengedni egy 15 éven át futó sikersorozatot. Igaz, a Gyilkos elmék a végére már tényleg kezdett kifújni, ami annak is köszönhető, hogy az eredeti csapatból már alig maradt karakter.
Bár kétségtelen, hogy a Jason Gideont alakító Mandy Patinkin távozása volt az első törés a sorozat történetében, de mivel ő két évad után (plusz a harmadik évad első két része) hagyta ott a sorozatot, idővel meg lehetett szokni Joe Mantegnát, aki David Rossiként érkezett a helyére. Az volt az ügyes, hogy nem akarták pótolni Gideont, hanem egy egészen más habitusú karaktert írtak helyette, aki mégis valahol kapcsolódik hozzá, hiszen jól ismerték egymást.
Idővel azonban egyre több állandó és közkedvelt szereplőtől búcsúzott a sorozat:
az Aaron Hotchnert alakító Thomas Gibson a 11. évad után távozott (jobban mondva a pletykák szerint kirúgták, mert összeverekedett az egyik producerrel), majd a Derek Morgant játszó Shemar Moore következett, bár egy-egy részben még mindketten feltűntek később is. Ezzel végképp mélyrepülésbe kezdett a Gyilkos elmék, és nem csak azért, mert igazán emlékezetes esetet ezután már nem nagyon írtak nekik, de azért is, mert az új karakterek korántsem pótolták a megszokott régieket. Az új figurák sokkal kevésbé lettek markánsak, ráadásul itt már az alkotók beleestek abba a hibába, hogy például Luke Alvezt (Adam Rodriguez) egyértelműen egyfajta Derek-pótlékként írták meg. De mi a helyzet az új évaddal, ami tavaly év végén indult, és március 15-én lett elérhető itthon is a Disney+-on?
A 16. évad szokatlan módon alcímet is kapott: Evolúció, mégsem kezelik külön sorozatként (mint mondjuk a Hősök, vagy A Birodalom esetében az alcímmel ellátott új szezont), tehát egyértelműen nem egy különálló, tízrészes sztori, hanem egyenes folytatása az előző évadnak. Olyannyira, hogy még a valóság is nyomot hagyott rajta. Az Evolúcióban többször is téma a koronavírus-járvány és a lezárások, ezek épp olyan szerves részét képezik a sorozat világának, mint a miénknek. Ezúttal viszont nem tíz önálló esetet kapunk, hanem egy átívelő történetszálat, aminek leágazásai az egyes esetek.
A csapatnak ezúttal egy egész sorozatgyilkos-hálózatot kell felkutatni, melynek tagjai az online térben szerveződnek, és a pandémia alatt nem tudták kiélni a vágyaikat.
Epizódonként a hálózat egy-egy tagja kerül előtérbe (nagy meglepetés, ha épp nem), de közben az egész felkutatásával, és a titokzatos működtető, Sicarius leleplezésével is foglalkoznak.
Az Evolúció hangulata sokkal komorabb, mint eddig bármelyik évadé: onnan indulunk, hogy szinte mindenki szét van esve, a csapat már egy ideje nincs együtt, és a viselkedéskutató részleget is a bezárás fenyegeti (a költségmegvonás eredményeként még az ikonikus repülőjüket se használhatják). Nem is tért vissza mindenki a színészek közül sem: Daniel Henney állandó szereplőként csak a 13. évadtól van jelen, így annyira nem is hiányzik az általa alakított Matt Simmons, viszont Matthew Gray Gubler sem tér vissza Spencer Reid szerepében, és ez jóval nagyobb érvágás az új szezonnak (mindkettőjüket elintézik annyival, hogy áthelyezték őket).
A készítők igyekeznek minél kevesebbszer felhívni a figyelmet a hiányosságokra, és azokat a dolgokat, amiket nem tudtak átvinni az új évadba, jótékonyan elhallgatják, vagy szinte alig említik.
Most először a főcím is megváltozott, illetve nincs főcím, csak egy ponton megjelenik, hogy “Criminal Minds: Evolution”. Ezzel nem csak leválnak némiképp a korábbi évadokról (lám, bizonyos tekintetben mégis önálló szezon), de elkerülik azt is, hogy meg kelljen mutatni a csapatot a főcím végén, ami az elmúlt 15 évadban már hagyománnyá vált. Így talán kevésbé tűnik fel Reid hiánya. A többi karakter se gyakran emlegeti, pedig az nem túl életszerű, hogy ha valakivel több mint tíz évig együtt dolgoztál, és nemrég áthelyezték, akkor eszedbe se jut egy új ügy kapcsán.
Spencer Reid fotografikus memóriája és intelligenciája ráadásul gyakori humorforrása volt a szériának, ez a szerep most viszont kizárólag a hackerek királynőjére, Penelope Garciára (Kirsten Vangsness) nehezedik rá, aki egyedül nem is képes jókedvet csempészni a komor és lehangoló sorozatgyilkos-hajszába. Ráadásul Reid volt az a karakter, akitől számtalan érdekességet megtudhattunk, ez nagyon hiányzik az új részekből. És ha már hangulat: értem én, hogy nem elég, hogy le kell leplezni a hálózatot, de közben a bürokrácia is ott ólálkodik, hiszen meg akarják szüntetni a részleget, ám
az egész évadot olyan gyászos félhomályban forgatták, mintha a deresi csatát néznénk a Trónok harcában.
Igazából nem rossz a sztori, de az igazat megvallva, ha nem a Gyilkos elmék szereplővel készítették volna el, fabatkát se érne. Az egészben ott lüktet a nosztalgia, hogy végre újra láthatjuk munka közben a csapatot, és ez elviszi a hátán a tíz részt. Az viszont érdekes, hogy ezt nem egyfajta második lezárásnak szánták, hanem rebootnak, hiszen még idén érkezik a 17. évad, amiről egyelőre annyit tudni, hogy egyszerre lesz szerializált és epizodikus – akárcsak az Evolúció. A kérdés már csak az, hogy vajon azt mi viszi el hátán?