Itt a soron következő jó szándékú, de rém link francia vígjáték egy olyan családról, akik akár magyarok is lehetnének, és akiknek valamiért MUSZÁJ eljutniuk Velencébe, hogy alig lássanak valamit a városból.
Lemaradtál a nyár gyenge vagy legfeljebb középszerű francia filmjeiről, az olyan veretes darabokról, mint a Pajzán kíváncsiság, az Együtt megyünk, a Szerelem második látásra vagy a Yao utazása, netán valamilyen megmagyarázhatatlan okból kihagytad a Nicky Larson - Ölni vagy kölni?-t? Semmi gond, mindent bepótolhatsz, mert itt az új bárgyú francia vígjáték a messziről felismerhető idegesítő főhőssel, idióta mellékszereplőkkel, fél nap alatt összedobott alibi történettel és persze eltúlzott gesztusokkal. Régen az olaszok csináltak ilyen komédiákat, de a jó ég tudja, miért, a franciák is rákaptak az ízére, a hazai forgalmazók pedig, gondolom, tízesével veszik őket jó olcsón, és általában a nyári uborkaszezon idején mutatják be őket. Szóval itt van a Velence vár, amiben egy család Velencébe megy, de pont elkerüli Peter Parkert a Pókember: Idegenbenből.
Hősünk, Emile (Helie Thonnat) 15 éves, és bár látszólag ő a főhős, a film nem róla szól, hanem a buggyant apjáról (Benoît Poelvoorde, a legismertebb belga komikus), aki akár magyar is lehetne, mert kicsit elengedi magát, és mindent okosba’ akar megoldani. Nem is tart sehol, a család egy lakókocsiban él egy építési telken egy Montargis nevű kedves vidéki városban. Aztán a kissrác belehabarodik egy lányba az iskolából, akiről kiderül, hogy kőgazdag, jókora sznobok a szülei, és fellép egy komolyzenei koncerten – a címbeli Velencében, a zavarban lévő kis Emile pedig megígéri, hogy okvetlenül meghallgatja. Apuka pedig azt mondja, nem gond, megoldjuk ezt is, erre van a lakókocsi, és kezdetét veszi az izgalmakkal teli utazás. Ami azt illeti, azért olyan iszonyat sok izgalom nincsen.
Na jó, valami régi rossz emlék miatt anyuka veszetten vonítani kezd, majd transzba esik, ha kamion húz el mellettük az autópályán, az utolsó pillanatban beeső bátyó összeszed egy viszonylag jó csajt, és a család időről időre kellemetlen helyzetbe kerül, de valahogy mindig kikecmeregnek belőle, többnyire a méltóságuk árán, de mivel eleve nem különösen adnak a méltóságra, ez inkább a nézőnek kínos, mint nekik. És van egy csomó minden, amit nem értettem, azon túl, hogy mi is az pontosan, amiért anyuka bepánikol a kamionoktól, de ami még furcsább, miért tartotta olyan fontosnak a bizarr családi sztorikra specializálódott rendező, Ivan Calbérac (Szimpla, Egy hét kettesben), hogy egy olyan szálat is mellékeljen a filmhez, ami kizárólag arról szól, hogy a szülők ragaszkodnak ahhoz, hogy kiskora óta rendszeren kiszőkítsék a kissrác haját, mert úgy jobban néz ki.
Nem viccelek, ez a téma gyanús rendszerességgel tér vissza, jelentős játékidőt véve el, és gyanítom, valami olyasmit akar jelenteni, hogy kicsit lesajnálják a gyereket, nem bíznak benne eléggé – de az is lehet, hogy azt, hogy szeretnék, ha kisgyerek maradna, a jó ég tudja, nekem nem volt türelmem ahhoz, hogy megfejtsem ezt a titkot. Mert az amúgy jó szándékú Velence vár csakis úgy nézhető, ha az ember elengedi az egész sztorit, a saját elvárásait, néha nevet, ha éppen van min, néha meg azon nevet, milyen gyengére sikerült egy poén – és úgy általában, ha nem várunk sokat az élettől. Egy szép, jól eltalált jelenet azért van: Emile együtt alszik a kis sátorban bátyjával és annak új csajával, és a telefon fényénél lassan, egyszerre vágyakozva és rácsodálkozva végignézi a meztelen lány testét – ebben van egy jó adag szépség, sóvárgás, és olyan dolgok, ami miatt érdemes megnézni egy filmet.
Értékelés: 5/10
