Tenet (2020)

Talán nem véletlen, hogy miközben feszülten vártunk Christopher Nolan új szuperprodukciójára, és néztük az elképesztően mutatós előzetest, a tartalom feltűnően sokáig nem került nyilvánosságra, és nem csak azért, hogy ne legyenek spoilerek, hanem azért is, mert elképesztően nehéz összefoglalni azt, mi is történik itt. A rövid szinopszis szerint egy angol kémnek kell megmentenie a Földet a pusztulással fenyegető katasztrófától, ám nemcsak az idegen hatalmak embereivel, hanem a legnagyobb ellenséggel, az Idővel is meg kell küzdenie. Merthogy itt sok minden visszafelé történik, sok minden a jövőből érkezik, a logika a feje tetejére áll, és lehet, hogy névtelen főhősünk (John David Washington) maga sem tudja, hogy  az út végén ö maga áll. Vagy valaki más. Vagy ő valaki más?

Mulholland Drive (2001)

David Lynch filmográfiájának szinte egészét szépen felsorolhatnánk, de most álljon itt a Mulholland Drive. A két, Hollywood sötét bugyrai közt érvényesülni próbáló színésznő (Naomi Watts és Laura Harring) története eredetileg sorozatnak indult, majd miután a pilot után nem rendelték be, Lynch kiegészítette, és nagyfilmet csinált belőle – és tekintve, hogy mennyire sötét és gonosz képet fest az Álomgyárról, meglepő, hogy rendezőként Oscarra is jelölték érte. Maga a film a "szokásos", már aki ismeri a rendező életművét: egyszerre félelmetes és iszonyúan vicces, szürreális hangulat, remek zenék, és egy szerepcsere, ami a feje tetejére állítja az addig látottakat. Megoldásokat lehet keresgélni, de tulajdonképpen fölösleges, mert Lynch filmjeit igazából érezni kell.

Az élet fája (2011)

„Kétféle utat járhatsz be, a természetét, vagy a hitét!” – mondja az anyuka fiainak, és már itt egy kicsit elveszítettek minket. Akkor most Terrence Malick egyébként gyönyörűen fényképezett, valóban különleges hangulatú filmje a gyereknevelésről szól? Arról, hogy a srácok inkább a szigorú Brad Pittel vagy a kedves Jessica Chastainnel akarnak lenni, vagy az élet eredetéről? És ha az élet eredetéről., akkor egyben az univerzum eredetéről is? És ha arról, akkor Malick ezzel akar is mondani valamit, vagy csak talált egy csomó gyönyörű felvételt vulkánokról és egyéb természeti jelenségekről, aztán azt gondolta, hogy ezeket egyszerűen MUSZÁJ felhasználnia? Igaz, a rendező más filmjeiben is hajlamos szembe- vagy egymás mellé állítani természetet az emberrel, de ott néha még értettük, mit akar, de az is lehet, hogy csak elmélázott.

Adaptáció (2002) 

Ha egyszerre két, a szokásostól nagyon eltérő kinézetű Nicolas Cage-et lát az ember, az már önmagában is zavarba ejtő, de ez még a film vicces része. Mert Cage alakítja a film valódi forgatókönyvíróit, Charlie és a Donald Kaufmant, akik a film alapjául szolgáló regényből akarnak forgatókönyvet írni. Értik, ez tök önreflektív, vagy azt is mondhatnánk, hogy Kaufmanék egy darabig ültek a könyv fölött, majd, miután nem jutottak vele sehová, azt mondták: „Basszus, az milyen eredeti lenne, ha azt írnánk meg, hogy ülünk a könyv fölött, és közben megutáljuk egymást”. És így is lett, Spike Jonze meg filmet rendezett belőle. A könyv és szerzője is megjelenik itt, de csak arra emlékszem belőle, hogy Meryl Streep valami mocsárban gázol, és egy elég koszos férfi után vágyakozik.

Vanília égbolt (2001)

Cameron Crowe Alejandro Amenábar Nyisd ki a szemed (1997) című filmjét dolgozta fel, de az ötletgazda valójában Tom Cruise, aki beleszeretett az eredeti filmbe – ahogy aztán filmbeli partnerébe, Penélope Cruzba is. Mert ő mindent megkap, ami azért vicces, mert egyik olvasatában a történet arról szól, mit NEM kaphat meg az, akinek minden megvan. Az illető egy gazdag playboy, akinek barátnője öngyilkos lett, ami miatt picit rosszul érzi magát, de úgyis egy másik csajra hajt. Vagy nem, mert lehet, hogy mindezt csak álmodja/képzeli, és egy balesetben szétroncsolódott arca miatt esélye sincsen a boldogságra, viszont rátalált a neten egy cégre, amely jó pénzért éber álmot kínált az általuk hibernált elhunytak számára, szerződést kötött velük, majd öngyilkos lett. Ám ha tökéletes (képzelt) életet vásárolt magának, akkor miért lett belőle rémálom, és mi az álom, mi a tudatalatti, mi a képzelet és mi a valóság? De tényleg, mi?

Felhőatlasz (2012)

Az nem mondjuk, hogy Tom Tykwer és a Wachowski nővérek filmje nem ambiciózus vállalás: hősei hat különböző korban és helyen, köztük a jövőben jönnek rá, hogy az emberi életek és tettek kihatással vannak egymásra. Amire a helyi kínai éterem 700 forintos menűjéhez adott szerencsesütőből is rájöhettek volna, de az is lehet, hogy ez egy Coelho idézet cvolt eredetileg. Itt a lelkek téren és időn keresztül vándorolnak, akár az égbolton a felhők, csakhogy nehéz – lehetetlen? – megmondani, mi köti is köti össze az egyes síkokat az olyan színészek személyén túl, mint Tom Hanks és Halle Berry -, mert nehéz követni, hogy az egyik síkban valaki meghalt, a másik túléli, aztán újra, csak másokkal, és mindez egyszerre történelmi dráma, szürreális vígjáték, sci-fi, szerelmi történet és sok zavarba ejtően sok minden más.  A gonosz kannibál Hugh Grant viszont nagyon bizarr.

A forrás (2006)

Az alapsztori világos és érthető: egy fiatal nő (Rachel Weisz) agyát halálos kór támadta meg, orvos férje (Hugh Jackman) mindent megtesz, hogy megtalálja a lehetséges ellenszert, de hiába. Ami ezután következik, azt nehéz összerakni, mert a történet ezer évet ível át, három különböző korban játszódik, és akárhogy is hegyezem a fejem, nem áll az egész össze. Az első síkban a férfi egy XVI. századi konkvisztádor, aki az élet fáját akarja megtalálni, és vad indiánok közé keveredik, és bár rálel a fára, de az a vesztét is okozza, a másikban ugyan ő a jelenben kutatóorvos. A harmadik, a többivel párhuzamosan haladó szálban a jövőben, 2500-ban járunk, és a férfi egy asztronauta, aki a Xibalba nevű bolygó után kutat, és valamiféle megvilágosulásra talál, de lehet, hogy csak hallucinál, mert egy fa kérgét eszi. És lehet, hogy mi is csak hallucinálunk.