Hála a történet tagolásának, a szemünk előtt fullad bele egy izgalmas, megtörtént eseményen alapuló katasztrófafilm egy sablonos szerelmesfilmbe, amit többnyire a csodálatos természet ment meg a giccsbe fordulástól.
1983-ban egy Tami Oldham nevű, 23 éves amerikai lány 41 nappal azután, hogy egy 4-es erősségű hurrikán lecsapott hajójára, a csodával határos módon elevickélt az 1500 mérfölddel arrébb eső Hawaiira. A vihar leszakította a vitorlákat a jachtról, eltörte az árbocokat, tönkretette a rádiót és minden navigációs eszközt, csak egy régimódi szextáns és karóra, illetve egy aprócska orrvitorla maradt a fiatal nőnek, aki angol vőlegényével vágott neki a végtelen Csendes-óceánnak, hogy barátaik megbízásából Tahitiből eljuttassanak egy drága vitorláshajót Kaliforniába. És ez olyan történet, ami kifejezetten Baltasar Kormákurnak való, aki az elmúlt években egyre inkább a megtörtént katasztrófák/balesetek megfilmesítésére koncentrál – lásd Everest (2015) és Dermesztő mélység (2012).
És az izlandi rendező tényleg nagyon ért ahhoz, hogyan mutassa az ember és a természet küzdelmét, ráadásul úgy, hogy az utóbbi nem csak ellenfélként, de valami mágikus, megzabolázhatatlan erőként ábrázolja – a Sodródás legszebb részei is azok, amik Tahiti érintetlen őserdejében játszódnak vagy a békés tengert mutatják giccsbe hajló alkonyattal. És, bár itt nyilvánvalóan rengeteg számítógépes grafikával kellett dolgoznia, Kormákur ért a lecsapó vihar bemutatásához is, amint az széttépi a vitorlákat, letaszítja az árbocokat, és olyan sebessége hajszolja a hajót, mint egy Forma 1-es autó. Egy valamihez azonban kevésbé ért: a párbeszédekhez.
Akármilyen is jól tanult meg angolul, egy idegen anyanyelvű rendező mindig is idegen anyaggal dolgozik egy hollywoodi produkción, és ez bizony gyakran érződik a dialógusok minőségén. Persze hajlamos vagyok arra tippelni, hogy a Sodródás forgatókönyve eleve egy üresen tátongó, érzelmes kliségyűjtemény volt. Merthogy a film felében a két főszereplő, Tami és kedvese, Richard egymásra találását látjuk flashbackben, és lehet, hogy ami köztük elhangzik, az mondjuk Londonban vagy Tatabányán kevésbé tűnne sziruposnak, de egy trópusi paradicsomban a negédesnél is negédesebb. És tegyük hozzá, hogy valószínűleg mi is azt hinnénk, hogy a világ legbölcsebb kinyilatkoztatásait tesszük, miközben a világ legszebb helyén udvarolunk álmaink hölgyének. De ez egy film, és többen is felnevettek a legérzelmesebbnek szánt mondatok hallatán.
Szóval, amit mondanak, az nem veszi ki túl jól magát, a látvány viszont rendben van, és marad a főszereplő, akinek a film jelentős részét egyedül kell ledolgoznia. Bár ott van a súlyos sérült vőlegényt alakító Sam Claflin is, ez mindenképpen Shailene Woodley filmje, és nem csak azért, mert A beavatott sorozat sztárja, Hollywood legnagyobb hippije, aki az elmúlt években inkább környezetvédőként és politikai aktivistaként hívta magára fel a figyelmet, a film producere is egyben, hanem mert az egészet rá szabták. Az, ahogy az szokott lenni, nem igazán számít, hogy ő és az igazi Tami Oldham nem igazán hasonlítanak egymásra - a legvégén láthatunk képeket az „eredeti” Tamiről -, inkább az számít, hogy itt egy igazi szabad lelket, egy nagyszerű túlélőt és csodálatos nőt kell megszemélyesítenie – ő legalábbis így képzelte el, és így játszotta el - és valószínűleg önmagát is így látja.
És ez az öntömjénezés ad rossz szájízt, hamis fényt a filmnek, meg a túlságosan nagy akarás az amúgy sem mindig teljesen meggyőző színésznőtől. Sajnos, mert egy jó nyílttengeri katasztrófafilmet bármikor megnézek!
Értékelés: 6/10
