A tavalyi év egyik legjobb filmje egy olyan fiatal, naiv nőről szól, aki a külvilágról mit sem tudva éli kényelmes életét egy zárt közösségben, a számára kijelölt férfi oldalán, mígnem úgy dönt, felfedezőútra indul, új emberekkel és új ideákkal találkozik, és közben nemcsak a társadalom működését és a hatalmi viszonyokat ismeri meg, de a személyisége is kifejlődik. Ez lehetne 2023 legtöbb pénzt termelő filmje, a Barbie is, de a feminista tanmese kategóriában született egy sokkal provokatívabb, okosabb és viccesebb megfejtés is - Yorgos Lanthimos és Emma Stone harmadik kollaborációja, a Szegény párák.

A görög rendező és a hollywoodi színésznő A kedvencben dolgozott együtt először, és bár a kosztümös, történelmi téma meglepő választásnak tűnt a fekete humorú szatírák (Kutyafog, A homár) és egy bizarr thriller-dráma (Egy szent szarvas meggyilkolása) után, Lanthimos ezt a műfajt is magáévá tudta tenni. Ezzel együtt sem lett volna túl nagy meglepetés, ha pályája legnagyobb sikerét követően az Oscar-jelölt rendező szép lassan belesimul a rendszerbe, ahogy megannyi, Európából Hollywoodba költöző elődje. Lanthimosnak szerencsére jobb ötlete támadt, és úgy döntött, a sztárokat, a populáris sztorit és a nagy költségvetést megtartja, de a lanthimosságot négyzetre emeli.

A kedvenc után most is hozott anyagból dolgozott, a skót Alasdair Gray azonos című regényét adaptálta Tony McNamarával (Szörnyella, A kedvenc, Nagy Katalin – A kezdetek) közösen. A helyszínt áttették Glasgow-ból egy viktoriánus steam-punk Londonba, a férfi nézőpontot nőire cserélték, de a high concept alaphelyzet megmaradt. A főszereplő az Emma Stone által alakított Bella Baxter, aki a zseniális orvos, Godwin Baxter (Willem Dafoe) házában él bezárva, és az értelmi fogyatékosság jeleit mutatja. Baxter meginvitálja magukhoz Max McCandles (Ramy Youssef) medikust, hogy figyelje meg és dokumentálja Bella viselkedését. Miközben McCandles megpróbálja kinyomozni, hogy kicsoda valójában a nő, és milyen titkok lapulhatnak a háttérben, belép a sztoriba Duncan Wedderburn ügyvéd, egyben hírhedt playboy (Mark Ruffalo), és ráveszi Bellát, hogy tartson vele egy lisszaboni kiruccanásra.

A sztori ettől kezdve egy pikareszk regény kottáját követi, és bár a részleteket nem lenne ildomos felfedni, a műfaj szabályaiból következően Bella nemcsak a térben utazik, de a menet közben szerzett élmények a személyiségét is formálják. Nagyon lecsupaszítva, a Szegény párák sajátos felnövéstörténet, amelyben a hősnő rövid idő leforgása alatt, sűrítve tapasztalja meg az emberi eszmélés különböző stációit. Először gyermeki ösztönlényként látjuk, ahogy megismerkedik a szűkebb környezetével, és mint (majdnem) minden gyerek, ő is lázad a szülői szerepet betöltő férfi ellen. Az első fontosabb fordulópont, amikor felfedezi a saját testét és a szexualitását, és mivel a társadalmi tabuk (még) nem kötik, bűntudat nélkül éli ki a vágyait. A következő fázisban rácsodálkozik arra, hogy milyen – az ő szemszögéből nézve sokszor abszurdnak tűnő – szociális normák szerint élnek az emberek, végül pedig a megrázó társadalmi egyenlőtlenségekkel és igazságtalanságokkal is szembesül. El kell azt is döntenie, hogyan viszonyul a látottakhoz, kinek a megküzdési stratégiáját követi, a hedonista élvezeteknek élő ügyvédét, a cinizmusba menekülő útitársáét, vagy csatlakozik az egyenlőségért küzdő csoportokhoz.

A Barbie-hoz hasonlóan a Szegény párákat sem nehéz emancipációs tanmeseként nézni, és nemcsak azért, mert a főhős útja itt is a szabadság felé vezet, hanem mert a leküzdendő akadályok is hasonlóak. Három férfitípust vonultat fel a film, és valamilyen formában mindegyik birtokolni szeretné Bellát: az élveteg Duncan a testét akarja, a romantikus hevülettől fűtött Max az oltár előtt gyűrűzné meg, Godwin pedig apaként zárná kalickába a kísérleti alanyát – és szimbolikus, hogy a nő öntudatra ébredésével párhuzamosan mindhárman egyre elveszettebbé, gyengébbé és infantilisabbá válnak.

Lanthimos viszont nem esik ugyanabba a hibába, mint Greta Gerwig, ő nem a népnevelést tűzi ki célul, és a filmjét sem csak egyféleképpen lehet olvasni. Egyrészt

a Szegény párák feminizmusa nem olyan jól fésült, mint a tanulságot a kamerába mondó Barbie-é

- a film szexpozitív szemléletébe belefér például az is, hogy a prostitúciót is az emancipáció egyik formájaként mutassa be, hasonlóan A nap szépéhez, amit nyilvánvalóan megidéz.  Lanthimosék emellett nem napjaink Los Angelesét akarják a toxikus patriarchátus fészkének beállítani, hanem egy olyan 19. századba helyezik vissza a történetet, amelyen a feminizmusnak még az első hulláma sem söpört végig, így a felvilágosultsággal nem vádolható férfi karakterek elrajzolása is indokoltabb. Harmadrészt, és talán ez a legfontosabb, a Szegény párák nem kizárólagosan a női sors allegóriája, Bella történetével, ösztönös szabadságvágyával, csillapíthatatlan kíváncsiságával nemtől függetlenül bárki azonosulhat, aki hozzá hasonlóan nem akarja a készen kapott konvenciókat és dogmákat elfogadni, hanem inkább saját magának fedezné fel a világot, és nemcsak a naposabb részét, de a sötétebb, csúnyább oldalát is.

A Szegény párák nem mellesleg Lanthimos karrierjének leglátványosabb és legszórakoztatóbb filmje. A görög rendező eddig sem állt rossz barátságban a humorral, az irónia, a groteszk ott van még a legkomorabb történeteiben is, a Szegény párákban viszont

nagyobb a gegsűrűség, mint egy klasszikus komédiában.

Akadnak vizuális poénok is bőven, Baxter doktor bizarr kreatúráitól Emma Stone burleszkbe illő mozgásán át Mark Ruffalo Oscar-jelölést érő arcjátékáig, de még viccesebbek a színészek szájába adott mondatok, és az, ahogyan előadják őket. Lanthimos korábban sem a realista dialógiskola híve volt, karakterei úgy beszélnek, ahogy élő ember még véletlenül sem, papírízűen és olyan hanghordozással, mintha könyvből olvasnának fel - hasonlóan Wes Anderson filmjeihez -, a Szegény párák esetében viszont sikerül is megindokolni, hogy miért kap főszerepet a nyelv.

Amíg Bella nincs tisztában a szavak és a fogalmak többségének jelentésével, addig gyerekszáj üzemmódban ontja magából a nyelvújításokat, ezzel is kinyilvánítva sajátos világlátását, és ezt a fajta kreativitást megőrzi a szókincse bővülésével is, miközben Baxternek, Maxnek és Duncannek is megvan a sajátos, de nem kevésbé szórakoztató beszédmódja. Más kérdés, hogy a filmnek ez a rétege csak akkor élvezhető ki maximálisan, ha a néző elég jól ismeri az angol nyelvet – vagy ha születik egy olyan szinkron, amely képes átültetni magyarra ezeket a verbális leleményeket.

A film képi világa ellenben akkor is magáért beszél, ha a történetből egyetlen szót sem értünk. Lanthimosék a realizmus helyett itt is a stilizációra szavaztak, és ahelyett, hogy Londonban, Lisszabonban, Alexandriában és Párizsban forgattak volna, budapesti stúdiókban húzták fel az összes díszletet. A magyar szakemberekkel teli stáb a valós, 19. századi városokat, építészeti stílusokat és járműveket csak kiindulópontként használta, hogy egy, a steampunk esztétikát, a gótikát és az Art Nouveau-t egyszerre idéző, sosemvolt világot teremtsenek, miközben a vetített hátterekkel és a túlszaturált színvilággal a 30-as évek Hollywoodja előtt is tisztelegnek. Ez a szándékoltan túltolt műviség émelyítően is hathatna, ha Lanthimos célja kizárólag a gyönyörködtetés lenne, és ha nem gondoskodna arról, hogy a nézőt időről időre kizökkentse a komfortos bámészkodás állapotából. A feszültséget jótékonyan fokozó, kísérteties-baljós minimalista soundtrack mellett – a semmilyen filmes tapasztalattal nem bíró Jerskin Fendrix meg is kapta az Oscar-jelölést érte –, a másik fontos trükk a rendező védjegyének számító halszemoptika, amellyel érzékelteti a főhős bezártságát és paradox módon fokozza a realizmust – hiszen a padlótól a plafonig mindent megmutat –, de közben a terek eltorzításával még (rém)álomszerűbbé teszi ezt a világot.

Ahhoz, hogy a Szegény párák izgalmas kuriózumnak minősüljön a hollywoodi mezőnyben, valószínűleg ennyi is elég lenne – vagyis az abszurd alaphelyzet, a szürreális látványvilág és a gazdagon rétegzett történet –, de

remekművé Lanthimos legfontosabb szuper-képessége, a castinghoz és a színészvezetéshez való érzéke teszi.

Willem Dafoe-t az isten is arra teremtette, hogy eljátsszon egy habókos Victor Frankensteint, Ramy Youssefhez is passzol a nyámnyila medikus szerepe, és Hanna Schygulla, Kathryn Hunter, Christopher Abbott vagy Jerrod Carmichael is külön kiemelést érdemelne, de a legnagyobb találmány Mark Ruffalo és Emma Stone. Az egykori Hulkból más talán nem is tudta volna előcsalogatni a Will Ferrellt megszégyenítő ütemérzékű komikust, Stone pedig olyan vakmerően és olyan virtuóz módon zongorázza végig az emberi érzelmek teljes skáláját, ahogy arra kevesen képesek. Élete alakításának csak azért nem lehet nevezni a szerepet, mert a tévében is mesterkurzust mutatott be nemrég, az viszont

a Szegény párák után nem lehet többé kérdés, hogy ő lett mára generációjának egyik legjobb színésze.

Iszonyú kellemetlen nézni, de pont ettől zseniális Emma Stone sorozata

Nathan Fielder és Benny Safdie szatírájához hasonlót még egész biztos, hogy nem láttunk a tévében.

Stone másik karriercsúcsa