A Hang nélkül forgatókönyvírói összehoztak egy olyan horrort, amiben ugyan semmi új és semmi meglepő nincsen, mégis pont azért olyan jó nézni, mert olyan jól használ minden bevett fordulatot és klisét!
Tetszik tudni, honnan lehet tudni, hogy egy lánytársaságból ki él túl egy zaftos kaszabolós horrorfilmet? Hát nem a legjobb csaj a társaságból, és pláne nem az, aki sokat mutat a bájaiból, és ha még szexel is, akkor garantáltan nem éli meg az első félóra végét. Nem az, akinek van valamilyen fóbiája, mert az hót ziher, hogy előkerül, és különben is, az ilyen csak hátráltatja a csapatot. És tutira nem az lesz a túlélő, aki valamilyen módon bunkó, illetlen vagy egyszerűen csak nagy a szája, mert a harsány lányokat szeretik a sorozatgyilkosok, és a horrorfilmeknek van valami ostoba, nyakatekert kispolgári erkölcsi kódexe, ami bünteti az illem elleni kihágásokat. Megmondjam, ki éli túl a legvéresebb hentelést is? Az átlagos kinézetű csak, aki semmit kihívót nem csinál, és akinek van valami trauma a múltjában, jó eséllyel a gyerekkorában. Az eszelős gyilkosokat vonzza az ilyesmi, de respektálják is egyben.
És most jön a nagy spoiler! Ilyen lány a gyakorlatilag megjegyezhetetlen külsejű Harper (Katie Stevens) is, aki ugyan kollégista, de nem szeret nagyon bulizni, ráadásul van egy agresszív pasija, akitől legutóbb foltot kapott a szeme alá, és elvileg szakítottak, csak ezt a fickó nem fogadja el. Most is csak szobatársai biztatására megy be a városba kicsit bulikázni, mert mégiscsak Halloween van, és itt futnak össze két sráccal. Az egyikről hamar megtudjuk, hogy jó srác (Will Brittain), mert ő sem jár el nagyon, a másik viszont már az elején aláírja a halálos ítéletét, amikor lever egy poharat és nem kér érte bocsánatot. Minek él az ilyen, mondják a horrorrendezők. A társaság úgy dönt, egy ilyen estén nyilván valami szabadulószobába vagy kísértetházba kell menni, és így jutnak el a semmi közepén álló helyre, és mi már tudjuk, mi vár rájuk. Részben azért, mert olvastuk a szinopszist, részben azért, mert már a legelején mutatják, miként állítják fel csapdáikat a maszkos gyilkosok. A fiatalok pedig szépen besétálnak, és az elején azt hiszik, itt minden csak játék, itt minden csak vicc.
És a Prédák készítői nem sietnek, szép, lassan terelik be áldozataikat a véres helyszínre, majd ott is eltart egy darabig, mire tényleg komolyra fordul a dolog, és ez jó. Jó, mert egy picit a szék szélén ülünk, várva, mikor sújt le valamelyik eszelős, várva, mi rejlik a következő ajtó mögött, és vajon az, ami a játék szerint csapda, az tényleg az-e. A fiatalok, akik ekkor már sejtik, mi vár rájuk, de érthető módon nem nagyon akarják elhinni, egy ponton találkoznak az egyik, szintén „szervezővel”, aki baromi ügyesen győzködi őket arról, hogy ez tényleg csak egy játék, ha történtek is balesetek, és ez, meg a hasonló fogások baromi jól működtetik a történetet. Egészen addig, amíg a jól ismert horrorkoreográfia szerint hőseink nem vágnak vissza, de addigra már megvettük az egészet, és elnézőek vagyunk néhány elkapkodott vagy túl valószínűtlen megoldással szemben.
A már emlegetett rendezőpáros pedig nem más, mint Scott Beck és Bryan Woods, akik John Krasinski mellett a különben remek Hang nélkül forgatókönyvét jegyezték, és akik hamarosan egy Stephen King feldolgozást is készítenek – az Éjszakai műszak című novelláskötetből A mumust filmesítik meg a tervek szerint. És ők nagyon rutinosak, és nagyon tisztelik a műfajt, ki is selejtezik azokat, akik a bevezetőben említett módokon vétenek ellene, miközben egy sor olyan klasszikust idéznek meg, mint A texasi láncfűrészes mészárlás (1974), Az élőhalottak éjszakája, a Fűrész (2004), vagy a Motel (2005) – az utóbbit nyilván azért is, mert a film producere Eli Roth volt. És a sok dicséret nem elsősorban magának a Prédáknak szól, hanem pont annak a magabiztosságnak és ügyességnek, amellyel a készítői a műfaj keretein belül mozognak. És elmondjam, miért mindig az átlagos külsejű lányok élnek túl minden mészárlást? Mert a csinos színésznők túl sok pénzt kérnek!
Értékelés: 7/10
