Boross Martin bemutatkozó nagyjátékfilmje úgy beszél aktuálpolitikáról, hogy egy szó sem hangzik el benne pártokról vagy a NER-ről.
Fiatal, vidám csapat érkezik egy leszakadó, de a polgármesternek hála erősen igyekvő faluba, ahol hozzájuk hasonló szimpatikus és vidám emberek fogadják őket, hogy a település kamaszainak művészetterápiás, filmes foglalkozást tartsanak. Nagyon hamar kiderül azonban, hogy
a rokonszenves polgármester, Gáspár vasmarokkal uralkodik a teljes lakosságon, és a filmeseket is csak azért hívta, hogy asszisztáljanak kiskirálysága továbbépítéséhez.
Miközben az egy párt alkotó Tamás és Hanna, illetve operatőrük, Krisztián megpróbálja a megváltozott körülmények közepette is folytatni a munkát a gyerekekkel, morális dilemma elé kerülnek: tudnak-e a maguk eszközeivel tenni valamit a falu alávetett, kiszolgáltatott lakóiért, tudnak-e változtatni a helyzetükön, egyáltalán, feladatuk-e ez. A folyamatosan bekapcsolt kamera-töltőtoll, s a falusi látogatás végére összegyűlt nyersanyag megjósolhatatlan hatással lesz mind a kisközösség, mind a fiatal filmesek életére.
Boross Martin bemutatkozó nagyjátékfilmjének minden kockájából süt, hogy az alkotó tudja, hogy mit csinál, és pontosan ismeri azt, amiről forgat. Mindez pedig nem a véletlen műve, hiszen Boross korábban (hősei tevékenységéhez hasonlóan) részvételi színházat csinált a filmben is látotthoz hasonló apró, pusztuló falvak fiataljainak.
Az alkotó pedig eközben valami olyan higgadtsággal és józansággal beszél ezekről a kényes témákról, amit az megkíván – és ahogy nagyon nehéz, hiszen a látottak valószínűleg a legtöbbünkből hatalmas indulatokat váltanak ki. Ehhez az intelligens megközelítéshez tartozik az is, hogy Boross a Nyersanyagban úgy beszél aktuálpolitikáról, hogy egy szó sem hangzik el benne pártokról vagy a NER-ről, és úgy a cigánykérdésről, hogy szinte egyszer sem mondják ki, hogy roma vagy cigány, mégis minden világos.
2023 áprilisában mutatták be a mozik a Háromezer számozott darab című filmet, amelyben Császi Ádám rendező maró gúnnyal jelenítette meg, hogy a közvélemény, az átlagember és még a művészek sem tudják, hogy hogyan beszéljenek a cigányokról úgy, hogy az etikus legyen.
Császi felvetésére Boross Martin adja meg a csattanós választ: egyszerűen úgy, hogy a problémáikról kell mesélni.
A higgadt dokumentum-játékfilmen túl pedig van egy nagyon erőteljes morális mese is a Nyersanyagban, hiszen mind az antagonista (a falusiakat XXI. századi jobbágyként tartó polgármester), mind a protagonista (Tamás) részéről igen hangsúlyosan vetődik fel, hogy lehet-e jól segíteni. Gáspárt ugyanis valahol egyszer jó szándék vezérelte, csak feltételezhető istenkomplexusa miatt ez útközben brutálisan eltorzult. Míg Tamás tényleg színtiszta önfeláldozás és segíteni akarás, mégis a visszájára fordulnak a törekvései.
A dokumentum-játékfilm műfajában a problémafelvetésen kívül kulcsfontosságú tényező az is, hogy milyenek benne a színészek. Boross pedig ebből a szempontból is jelesre vizsgázik. Eleve a casting csodálatos: a profik között olyan tehetséges, nagyvásznon mégis viszonylag ritkán látható művészeket szerepeltet, mint Dér Zsolt (Tamás), Mészáros Blanka (Hanna), Pál András (Gáspár), Tankó Erika (Gáspár felesége) vagy a korábban kisfilmekben látott Baki Dániel (Krisztián).
A profi színészekkel pedig bámulatra méltó harmóniában dolgoznak együtt az amatőr gyerekszereplők
– valami olyan frissességet adva a műhöz,
amilyet legutóbb Boross részvételi színházas projektjeiben, illetve az azok alapján készült dokumentumfilmekben láthattunk.
Mindezek után pedig az már tényleg csak hab a tortán, hogy Tamásnak a cselekmény során megszülető, a falusi történéseket leleplező dokumentumfilmje önreflexív módon mutat be egy alternatív filmkészítési lehetőséget: hogy hogyan lehet lehetőségek és támogatás nélkül mégiscsak filmet forgatni, és azzal sikereket elérni.
Egyszerre sokatmondó és felemelő belegondolni, hogy minden bizonnyal a Nyersanyag is hasonlóképp született meg.
