Egy pancser társaság egy idióta képrablással próbálkozik, de a történet nagyjából mindegy is, a lényeg, hogy vicces figurák rohangálnak végre egy látványos magyar vígjátékban.
Nagyobb költségvetésű, sztárokkal megtűzdelt, látványos magyar vígjátékkal nem igazán lehet hibázni. Egyrészt eleve nincs belőlük sok, és nincs túl magasan a léc – a Pappa Piát is milyen sokan megnézték, pedig minden egyes kritikus lehúzta -, másrészt igenis ránk fér egy kis nevetés. Bohóckodjanak nekünk, nevettessenek meg, legyünk egy kicsit gondtalanok, vidámak, ne kelljen senkire haragudni, senki miatt aggódni, legalább addig, amíg bent ülünk a moziban. Ezzel a magyar vígjátékok készítői is tökéletesen tisztában vannak, és megadják nekünk azt, amire vágyunk – többet már nem nagyon. Megadják a mindig vicces Elek Ferencet, a mindig szórakoztató Szabó Simont, az örök ripacs Reviczky Gábort, illetve a magyar komédiák új Csányi Sándorát, Mészáros Bélát. Meg egy rakás, néha ugyan teljesen céltalan, de legalább a legnagyobb fordulatszámon kivitelezett fel-és alárohangálást.
Bár a Pesti balhé sajtóanyagaiban a „Másnaposok szellemét” emlegetik, az első komoly költségvetésű nagyjátékfilmjét rendező Lóth Balázs (Nincs mese) valójában az Ocean’s Eleven filmek dramaturgiáját és felépítését kölcsönözte ki, csak vígjátékra hangszerelve és a profizmust nélkülözve. Hőseink, az egykori legjobb gyerekkori barátok, az egyébként menő építész Mészáros Béla, az ügyefogyott állatorvos Elek Ferenc, a sikertelen színész Inotay Ákos és az állatvédő Petrik Andrea a legjobb barátjuk festményét akarják becsempészni egy puccos árverésre, amit mellesleg a barát menő, de kellemetlen apja, Hegedűs D. Géza szervez. Persze, van nevük is a karaktereknek, de egyrészt nem igazán illenek a figurákhoz, másrészt az olvasót ez most garantáltan nem fogja érdekelni. Elég az, hogy itt mindenki balfasz.
És ugyebár ez adja a film humorát, a balfaszkodás, az, hogy hőseink rendre hazavágják a saját legjobb terveiket is, vagy ha mégsem, akkor rohadt nagy pechjük lesz. Ami végül is lehet vicces, mi ilyen pancserország vagyunk, és Lóth pontosan ehhez szedte össze a színészeit, és senkivel sem kockáztatott. A jelek szerint mostanában nem lehet magyar vígjátékot Mészáros Béla nélkül készíteni - Seveled, BÚÉK, Mintaapák, satöbbi -, és most is ő az, akinek konkrétan semmi vicceset nem kell csinálnia, mert a sztori körülötte forog. A bohóckodás a többiekre marad, és ők ezt hozzák is, bár erősen hiányolom, hogy csak a bohóckodást bízták rájuk. Ebben a műfajban, ha csak pár pillanatra is, de a hülye haverok is meg szoktak dicsőülni, ők is kapnak pár másodpercet a dicsőségből. Talán pont ezért lett Elek Ferenc alakítása ennyire enervált, Szabó Simont viszont ez sem zavarta, csak megy előre, ahogy szokott, talán kissé elvarázsoltabb verzióban, Revicky alakját pedig szerintem konkrétan a Förtelmes főnökökből ollózták ki, de nem annyira zavaróan.
Akivel viszont Lóth mellényúlt, az egyrészt Hegedűs D. Géza, aki olyan szöveget és karaktert kapott, ami egyszerűen nem illik ide, ami indokolatlan és logikátlan, és Petrik Andrea, akivel viszont szinte semmit nem kezdett. Petrik generációjának egyik legjobbja, alkatánál fogva mindig karcos, kicsit fura figurákat kap, de itt csak a fura lett meg, színesre festett hajjal és bohém ruhákkal, aztán el is akadt a képzelet, és igen, a sok szereplő és főleg a sok rohangálás mellett nyilván nem volt idő a karakterépítésre, finomságokra, de azért ő kicsit többet érdemelt volna. Ami pedig a rohangálást illeti, annak az esetek többségében semmi értelme, maga a nagy terv is kétszer kezdődik el, de mint említettem, néha szükségünk van egy nagyobb költségvetésű, sztárokkal megtűzdelt, látványos magyar vígjátékra, hogy egy picit nevethessünk.
Értékelés. 7/10
