Az összes műfaj közül talán a mainstream horror az, amelyben a legnehezebb elszakadni a formuláktól. Legyenek a középpontban zombik, démonok, kísértetek vagy maszkos gyilkosok, egy egész sor szabályrendszernek kell megfelelni. Ennek köszönhető a kliséket előbb kiparodizáló, majd szép lassan újratermelő Sikoly-széria népszerűsége is, és ezért születik ebben a zsánerben a legtöbb folytatás, prequel, reboot és remake. A Texasi láncfűrészes mészárlás-, a Fűrész- vagy egy Insidious-sorozat sokadik epizódja minimális erőbefektetéssel elkészíthető, a korábbi részek elemeit variáló forgatókönyv megírását akár a Chat GPT-re is rá lehetne bízni.

Ezért számít ünnepnapnak a horrorrajongók számára, amikor olyan film érkezik a mozikba, amit nem robotpilóta-üzemmódban dolgozó rendezők és írók készítettek. Az üdvösséghez nem is kell egyből Romero, Raimi vagy Carpenter szintjét megcélozni, a minőségi paráztatásra kiéhezett publikum már azért is hálás, ha legalább a kliséket sikerül felfrissíteni.

Az ausztrál ikertestvérek, Danny és Michael Philippou bemutatkozó rendezése, a Beszélj hozzám! pont ilyen. Nincsenek benne forradalmian új ötletek vagy nézőpontok, cserébe ügyesen játszik a műfaji szabályokkal, ami ahhoz bőven elég, hogy többször is meglepje a nézőjét. Az alaphelyzet sem ismeretlen, az ördögűzős filmek kötelező szereplője a médium, aki képes ideiglenesen elszállásolni a túlvilági lényeket a testében. Ez történik a Beszélj hozzám!-ban is, csakhogy itt bárkiből lehet médium, létezik ugyanis egy titokzatos bebalzsamozott kéz, amit ha megfogunk, helyet cserélünk egy random szellemmel. Ő megkapja a testünket 90 másodpercig, mi pedig addig belekukkanthatunk a túlvilágba, ha viszont túl sokáig tart a kézfogó, a csere véglegessé is válhat.

A film egyik szellemes megoldása, hogy ezek a rituálék nem sejtelmesen bevilágított ódon házakban zajlanak, hanem házibulikban, ahol a fiatalok mobillal veszik fel a bizarr szeánszokat, és posztolják is azonnal a közösségi médiában. Így jut el végül a főszereplőkhöz is a sajátos túlvilági chatrulett, először a 17 éves Mia próbálja ki az élményt, majd legjobb barátnőjének öccse, Riley, akibe a jelek szerint Mia két évvel korábban elhunyt édesanyjának szelleme száll bele. Miát ez érthető módon felzaklatja, és az is, ami utána Riley-val történik.

Erre a sokkoló jelenetre valójában legalább negyven percet kell várni, az író-rendezők ugyanis előbb a karaktereket próbálják megalapozni. Megtudjuk, hogy Mia a családi tragédiát követően elhidegült az apjától, és a traumát azóta sem sikerült feldolgoznia, aminek a történet második felében lesz majd jelentősége. A lassú alapozás ebből a szempontból maximálisan indokolt, más kérdés, hogy a Miát befogadó család tagjait nem sikerült hasonlóan karakteressé tenni. A plázahorrorok egy-két vonásból megrajzolt típusfiguráinál (lásd: buta pomponlány, okoskodó geek, kigyúrt focista) így is árnyaltabbak és életszagúbbak, de nem a mellékszereplők kidolgozása a Beszélj hozzám! legerősebb aspektusa. (Sajnos a gyenge szinkron sem segíti a drámaibb jelenetek átélését.)

Amiben nagyon jók a Philippou ikrek, az a feszültségépítés. A leglustább horrorokban (lásd legutóbb az Insidious: A vörös ajtót) a hatáskeltés legfontosabb és sokszor egyetlen eszköze a jump scare, a Beszélj hozzám! alkotói azonban ellenállnak a kísértésnek. Akad néhány nézőugrasztó pillanat itt is, de csak akkor, amikor valóban indokolt, helyette

a szokatlan kameramozgásokkal, a bizarr álomjelenetekkel, és a hirtelen kirobbanó erőszakkal sokkol a film.

A szellemek, illetve a démoni megszállás megjelenítésekor is tudják, hol a mérték, ritkán nyílik ablak a túlvilágra, de amikor igen, annak súlya van, a vérfagyasztó látványról pedig nem a digitális trükkök, hanem az old-school praktikus effektek gondoskodnak.

A kivitelezés minősége alapján a Beszélj hozzám! meg is érdemli a hype-ot, még ha nem is tud olyan mélyre hatolni, amennyire szeretne. Ugyanazt lehet elmondani róla, mint a tavalyi évben hasonlóan nagyot futó Barbárról: bár ügyesen használja a traumát horrormotívumként, nem fér fel arra a polcra, ahol Ari Aster, Robert Eggers vagy Jordan Peele legjobbjai vannak, az újhullámos „művészhorrorokhoz” viszont így is közelebb van, mint a futószalagon készülő lakossági kísértetfilmekhez.

És van még egy aspektusa a Beszélj hozzám!-nak, amit joggal lehet ünnepelni. Nem stúdióprodukció, hanem egy mindössze 4 és fél millió dollárból összehozott elsőfilm, többségében kezdő színészekkel, és olyan író-rendezőkkel, akik filmiskolának közelében sem jártak. Danny és Michael Philippou 11 éves korukban kezdtek el filmezni, majd a YouTube-on lettek sztárok a teljesen agyament, speciális effektusokkal teli videóiknak hála, amikben akciót, horrort és burleszket kevertek a hol szürreális, hol abszurd, hol sokkolóan gusztustalan humorral. Tehetségesen bohóckodtak a kamera előtt (bevállaltak mindent a kaszkadőrmutatványoktól a bokszmeccsig), és ügyesen zsonglőrködtek a vágóprogramokkal, de arra valószínűleg ők sem számítottak, hogy celebekből két év leforgása alatt rendezők lesznek, a Sundance-en és a Berlinálén mutatják be életük első filmjét, és olyan nagy nevektől kapják sorra a gratulációkat, mint Steven Spielberg, Stephen King, Jordan Peele, Ari Aster vagy George Miller.

Az ő példájuk is bizonyítja, hogy milyen messzire lehet eljutni lelkesedéssel, ambícióval, rengeteg gyakorlással – és a bejáratott útvonalak mellőzésével.