A pankrátor (2008)

Randy Robinson, a Kos (Mickey Rourke hihetetlenül önazonos alakítása, egyúttal nagy színészi visszatérése) a nyolcvanas évek végén a pankráció ünnepelt királya volt. Húsz évvel később épphogy a kenyérre valót össze tudja verekedni magának New Jersey-beli középsulik tornatermeiben. Mivel képtelen bármiféle emberi kapcsolat fenntartására, a lányával is már régen eltávolodtak egymástól – csak a pankráció nyújtotta eksztázis és a rajongók szeretete tartja életben. Egy szívroham azonban kiüti a ringből és addig megszokott életéből. Újra felveszi a kapcsolatot a lányával, sőt egy szintén új életet kezdő sztriptíztáncosnő személyében még a szerelem is rátalál.

A férfi melodrámaként, sportfilmként és testfilmként egyaránt értelmezhető alkotás a pankrációs filmek Dühöngő bikája, amelyben a rendező, Darren Aronofsky szokásos vizuális bűvészkedései helyett kézi kamerás, hosszú beállításos kisrealizmust valósít meg. A filmben „egy megtört előadóművész – eleve vesztésre ítélt – harcát követhetjük nyomon saját érzelmi leamortizálódásával. Miközben a történet a legharsányabb amerikai sportág kontextusában zajlik,

képsorai látványos üzenetek helyett inkább fájdalmas, halk szavú elégiák”

– írta róla bemutatásakor Varró Attila, a Filmvilág kritikusa.

Warrior – A végső menet (2011)

Szintén a sportfilmmel házasítja össze a férfi melodráma alműfaját Gavin O'Connor 2011-es műve, amelyben a korábbi birkózótehetség, Tommy intenzíven készül a bajnokságra, miközben bátyja, Brendan, a harcosból lett gimnáziumi tanár egy utolsó reménytelen erőfeszítéssel visszatér a ringbe, hogy megmentse a családját a teljes pénzügyi összeomlástól. Brendan szinte valószínűtlen sikerei egy olyan útra irányítják, ami elkerülhetetlenül a Tommyval történő összecsapás felé vezet. Egy olyan csúcspont felé, ami egyszerre felemelő és lelkesítő. A Warrior – A végső menet három főszereplője, Tom Hardy (Tommy), Joel Edgerton (Brendan) és Nick Nolte (a fiúk apját, egyúttal Tommy edzőjét alakítja) jutalomjátéka, amelyben még az abszolút fősodorból érkező Doktor House-sztár, Jennifer Morrison is tud üdítően lepattant lenni.

Bikanyak (2011)

Az amerikai elődök után nem kellett sokat várni az európai férfi melodrámákra sem, melyek legszebb képviselője talán a belga Michael R. Roskam debütáló nagyjátékfilmje. A Bikanyak a flamand marhatenyésztés meglepően brutális világába nyújt betekintést. Főhőse, Jacky belga marhatenyésztő, aki – a húshozam maximalizálása okán – bejáratos az illegálishormon-maffia berkeibe, így amikor meggyilkolják az utánuk nyomozó rendőrt, hősünk is a rendőrök látókörébe kerül. Jacky azonban nem kizárólag ezen ügy miatt mozog kényszerpályán: múltjában egy ennél sokkal megrázóbb tragédia lappang, ami egész életét meghatározza, és ami miatt útja elkerülhetetlenül passióba fordul.

A drámai eseményeket felgyorsítja, hogy gyerekkori barátjáról nem várt dolgok derülnek ki, ráadásul újra találkozik egy nővel, aki kiskamaszként nagyon tetszett neki, és akivel valamilyen módon szintén összefonódott a sorsa… A Bikanyak érdemei pedig nem merülnek ki annyiban, hogy csodálatos műalkotás, hanem ez a film mutatta be a világnak

a főszerepet alakító Matthias Schoenaerts-et,

akit azóta Hollywood és a világhírnév is megtalált.

Fehér pokol (2012)

Liam Neeson egysíkú akciófilmekre redukálódott munkásságából egyértelműen kiemelkedik ez a megindító kalandfilm. Karaktere, John Ottway egy alaszkai olajmezőn dolgozik vadászként: feladata megvédeni a munkásokat a vadállatoktól. A férfi rossz passzban van, képtelen feldolgozni szeretett felesége elvesztését. Egy nap szabadságra induló munkásokkal utazik egy repülőgépen, ami szerencsétlenül jár a vadonban. A gép lezuhan, a katasztrófát csak nyolcan élik túl. A maroknyi túlélőnek nemcsak a könyörtelen időjárással kell megküzdenie, hanem egy vérszomjas farkasfalkával is. Ottwayban feléled az életösztön, és megpróbálja megtalálni a kiutat a fehér pokolból.

A régi város (2016)

Kenneth Lonergan alkotása Oscar-díjat hozott a főszerepet alakító Casey Afflecknek (és ő maga is elnyerte a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó trófeát). Affleck egy elvált bostoni férfit formál meg, aki legnagyobb megdöbbenésére megtudja, hogy bátyja (Kyle Chandler) a halála előtt őt jelölte ki fia gyámjául. Lee visszatér a tengerparti kisvárosba, hogy gondját viselje Patricknek, kamaszodó unokaöccsének (Lucas Hedges). Ezzel együtt pedig szembe kell néznie a múltjával: egy volt feleségével (Michelle Williams) közös súlyos traumával is.

„A rendező gyakorlatilag mindent tökéletesen csinál. Nem siet, de nem is húzza az időt, megismertet minket a főhőssel, de keveset árul róla el. (…) Eljátszik ugyan az idősíkokkal, de nem bűvészkedik. Így aztán minden apró lépés, amivel a történet előrehalad, ezerszer fontosabbá válik, pedig, bár valóban van súlyos titok, nincs nagy történet, minden végtelenül egyszerű. (...)

A régi város a bánat filmje, Lonergan azonban nem él vissza a türelmünkkel és az érzéseinkkel,

nem manipulálja a nézőt, noha ehhez minden adott lett volna” – írta a filmről kritikusunk.

Logan – Farkas (2017)

2029-ben járunk, a mutánsok szétszéledtek. A megfáradt, magányos Logan (Hugh Jackman) a mexikói határ szélén, egy porfészekben bujkál, alkoholba fojtva bánatát. Társa a száműzetésben a csavargó Caliban és a beteg X professzor, akinek elméjét súlyos rohamok gyötrik.

– és a sokat próbált harcos elindul, hogy egy utolsó, életre-halálra szóló küldetés során beteljesítse a sorsát.

Az X-Men-filmekből sarjadzó Farkas-opusok alkotói korábban karakteridegen, csak az akcióra koncentráló, könnyen-gyorsan fogyasztható, rövid szavatosságú gagyit gyártottak. James Mangold rendező viszont végre felismerte, hogy ehhez a cinikus, mégis emberséges figurához egy sötét western/noir illik a leginkább. Követhetetlen és fárasztó bonyodalmak helyett így egyszerű üldözéses-menekülős sztorit kapunk, erős érzelmi szállal, azaz egy olyan filmet, amit ez a hős igazán megérdemel. Szívszorító pusztulástörténete révén a Logan – Farkasnak abszolút helye van a férfi melodrámák körében is; végső, adekvát formát pedig a fekete-fehér verzió megszületésével kapott.

A visszaút (2020)

Habár az alműfaj a 2010-es években élte virágkorát, még mostanában is felbukkan egy-egy kiváló képviselője – például ez a borongós alkotás, ami a legjobb dolog volt, ami az utóbbi években a kissé lecsúszott Ben Affleck karrierjében történt. A Warrior – A végső menetet jegyző Gavin O'Connor munkája nagyjából ugyanezt jelentette Afflecknek, mint amit anno A pankrátor Mickey Rourke-nak: a nagy színészi visszatérést és egy hihetetlenül önazonos alakítást (lecsúszott, kiégett, alkoholista sztárként kapott még egy lehetőséget egy jutalomjátékra: eljátszott egy lecsúszott, kiégett, alkoholista férfit, aki kosáredzőként kap még egy lehetőséget a normális életre.).

A sok más férfi melodrámához hasonlóan sportfilmként induló A visszaút alaposan megvezeti a nézőjét – de amikor észrevesszük, hogy a nagy sorsdöntő meccset az alkotók nem a játékidő végére, hanem korábbra komponálták, már tudjuk, hogy itt nem a csapat dicsőséges diadalútja vagy az esélytelennek ítélt edző megdicsőülése a lényeges, hanem annak hiteles (egyúttal „többzsepis”) bemutatása, hogy „a visszaút, akárhova is vezet végül, sosem egyenes, hogy

nincs az az erős alkohol, ami el tudna mulasztani bizonyos fájdalmakat,

és hogy nem az a jó színjátszás, amikor karizmatikus szépfiúként akarjuk elbűvölni a közönséget, hanem az, amikor saját lelkünk mélyéből adunk valami igazit.”

(via filmvilag.hu, TV GO, filmkultura.hu)