Ebben a történetben a főszereplők nagyon sokszor szívnak, és nagyon sokszor mondják azt, hogy „Hé, csajszi!”, és nagyjából ez a lényeg, meg a gonosz Salma Hayek.
Salma Hayek magához ölelte a genyó énjét: nemrég volt borzasztó alkesz anyuka az Amit nem akarsz tudni a szüleidrőlben, illetve nagymenő, de bárki torkát elvágni kész cégvezető A Kolibri projektben, és ez utóbbi szerepét ismétli meg kicsiben és viccesben a Mint egy főnök című vígjátékban. Felszabadult, vidám, jól áll neki a gonoszság és a mélyen kivágott blúz, de ezzel a forgatókönyvvel és ezzel a sztorival nem is állították különösebb kihívások elé.
Ő Claire Luna, a modern kozmetikai óriáscég vezére, aki a modern időknek megfelelően tök extrém és tök undok, és tökre bevásárolja magát egy kis start up cégbe. Ami tulajdonképpen csak egy kis kozmetikai cég, amit két barátnő hozott össze, de mivel összehozták, már mondhatjuk is, hogy start up. Mel (Rose Byrne) és Mia (Tiffany Haddish) gyerekkoruk óta barátnők, együtt csinálnak mindent, együtt is laknak, együtt tépnek, és jól kiegészítik egymást. Mel pontos, kompromisszum kész, teli megfelelni vágyással, Mia impulzív és konok. Ezt a szép párost akarja megbontani, és persze a bizniszt lenyúlni a mi gonosz Salmánk, aki mindig egy golfütővel jár, hogy néha lezúzzon valamit.
És naná, hogy nem sikerül neki, mert egy vígjátékot, és nem egy egzisztencialista drámát nézünk, de talán közben kiderül, miért is olyan erős ez a barátság, és miért is olyan megkeseredett genyó Salma, vagyis Claire Luna. Talán igen, talán nem, mert Miguel Arteta rendező (Beatriz, mint vendég) bizonyos dolgokat csak vázlatosan érint, bizonyos dolgokat félbehagy, mást el sem kezd. Olyan a Mint egy főnököt nézni, mint egy olyan haverunkkal dumálni, aki masszívan be van tépve: időnként szórakoztató, időnként frusztráló, és semmiképpen sem egy összefüggő, egységes élmény. Itt tényleg vannak jó dumák, Rose Byrne számtalanszor bizonyította, hogy remek komika – például a Koszorúslányokban és a Rossz szomszédságban, még azt sem mondhatjuk, hogy nincs lelke ennek a barátságról szóló sztorinak, csak néha szétesik.
Tiffany Haddish (A bűn királynői) például hozza az összes olyan klisét, amit a filmekben eddig felhalmoztak az „erős fekete nőkről”, megmondja a frankót, harsogva beszél a szexről, bármikor hajlandó bunyózni és néha a saját seggére csap. Na jó, nem csak néha, és olyan, mint egy karikatúra – persze Salma is olyan -, és gyanítom, hogy Arteta nem is nagyon törekedett másra. Neki ennyi pont jó volt, figyelt, hogy azért elég harsány legyen minden, ami itt történik, néha kicsit meghökkenjünk – a babaágyba ejtett jointon meg is hökkentem - és közben még a saját történetére se nagyon figyelt. Miának például van egy bimbódzó románca, amit úgy, ahogy van, elfelejtünk, nem tudjuk meg, miért is volt kénytelen Mel tiniként Mia családjához költözni és miért jó fej egy olyan anyuka, aki kristály meth gyártásából és eladásából él.
Ezek a kérdések azért szúrták az oldalam, de nem túlságosan. Merthogy egy ponton túl én sem törődtem igazán a sztorival, örültem, ha jött egy jó benyögés, és kész. Miért izguljak, ha a film készítői sem izgultak? Ja, és játszik a filmben Jennifer Coolidge, vagyis Stiffler mamája is, aki pont úgy néz ki, mint több mint 20 éve az Amerikai pité
Értékelés: 6/10
