Tíz évvel ezelőtt mindenki tudta, hogy ki az az Erőss Zsolt, még azok is, akiknek már a magasföldszinten is tériszonyuk van. Valószínűleg akkor is bekerül a köztudatba, ha „csak” annyit mondhat el magáról, hogy első magyarként megmászta a Csomolungmát, és még kilenc másik nyolcezrest, ahhoz viszont, hogy extrém sportoló helyett az egész ország fantáziáját megmozgató, rajongott és vitatott ikonná váljon, kellett egy baleset is. 2010 januárjában, hegymászás közben a lábát törte, és a rehabilitáció érdekében az amputáció mellett döntött, majd ahelyett, hogy nyugdíjazta volna magát, műlábbal is folytatta a hegymászást – hogy aztán három évvel később örökre fent maradjon a Kancsendzöngán.

Olyan egyszerre tragikus és felemelő történet ez, amelyből Hollywoodban mostanra már két fikciós filmet is forgattak volna. 2020-ban kiderült, hogy érkezik is egy filmverzió, ami viszont, némileg váratlan fordulattal, nem Erőss Zsoltot helyezi a fókuszba, hanem a felesége, Sterczer Hilda gyászfeldolgozását.

A koncepció elsőre meghökkentőnek tűnhet. Miért érdekelne bárkit is egy legendás hadvezér, egy bátor felfedező, egy zseniális tudós, egy világhíres popikon vagy egy korszakos sportoló helyett a házastárs sorsa? Nem is lenne különösebben meglepő, ha nem tódulnának a nézők tömött sorokban a Magasságok és mélységekre – pedig nagyon is érdemes esélyt adni Csoma Sándor filmjének.

Részben azért, mert Sterczer Hilda nem tipikus „hegymászófeleség” – már ha létezik egyáltalán ez a kategória. Egy sablonos hollywoodi filmben nyilván úgy ábrázolnák az otthon maradt feleséget, mint aki a tragédiát jó előre megérezve folyamatosan próbálná férjét lebeszélni a veszélyes kalandokról. Sterczer azonban nemcsak élettárs, de hegymászó is volt, aki ugyanolyan szenvedélyesen rajongott a ködös hegycsúcsokért, és aki pontosan értette, miért hajlandó Erőss két kisgyerek apjaként is kockára tenni az életét. És így volt képes férje eltűnésekor mindenkinél gyorsabban kimondani, hogy nincs remény, és felesleges újabb mentőexpedíciókat szervezni, amivel alaposan meghökkentette a könnyekre és a nyilvános összeomlás látványára váró bulvármédiát és közvéleményt.   

Csoma filmje, amelyet Révész Szilvia Sterczerrel készített, A hópárduc felesége című interjúkötete inspirált, nemcsak a tragédiát mutatja be a nő szemszögéből, de flashbackekben a kapcsolatuk legfontosabb stációit is felvillantja, a magasban átélt, idilli pillanatokról sem megfeledkezve. Noha Erőss Zsoltnak, illetve az őt alakító Trill Zsoltnak kevés játékidő jut, a Magasságok és mélységekből az ő portréja is markánsan kirajzolódik, Csoma filmje mégis akkor a legerősebb, amikor a kamera a Sterczer Hildát játszó Pál Emőke arcára tapad.

A színésznő nehéz, de hálás feladatot kapott, mert karaktere kezdetben úgy próbálja meg feldolgozni férje elvesztését, hogy sem a média kamerái, se a gyerekei előtt nem akar gyengének is összetörtnek látszani. Ahogy Erőss küzdött a hegyekben, úgy harcol ő is a hétköznapokban – a könnyeket azonban nem lehet megspórolni, és Sterczernek is el kell siratnia a férjét. Hogy ennek a folyamatnak a bemutatása egy pillanatra sem hat érzelgősnek vagy hatásvadásznak, az a rendező érzékenysége mellett leginkább Pál Emőke visszafogott, mégis erőteljes játékának köszönhető.

A Magasságok és mélységek dicsérhető a valósághűsége miatt – a legtöbb életrajzi adat stimmel, a filmben elhangzó interjúk valódi interjúkon alapulnak –, de azért is, ahogy próbálja meghaladni a megtörtént eseményeken alapuló filmek sokszor szándékosan eszköztelen stílusát. Amíg a visszaemlékezésekben harmonikus kompozíciókat látunk, addig a jelenbéli szálban kézikamera követi a főszereplőt, amitől intimebbé és bensőségesebbé válik a történet. Ugyanígy a főhős lelkiállapotát hívatott érzékeltetni a változó képkeret: minél jobban belesüllyed a lefojtott gyászba, annál jobban rázárulnak a virtuális falak. Lehetnének ezek a vizuális megoldások akár zavaróan öncélúak is, de Csoma jól érzékeli az arányokat, és csak annyira zökkenti ki a nézőt a „hagyományos” filmélményből, amennyire szükséges.

A cél ugyanakkor nem a nyomasztás. A témája miatt a Magasságok és mélységek

a veszteségről és a gyászról szól, de legalább ennyire az újrakezdésről is,

arról, hogy ha nem akarunk örökre a traumáink árnyékában élni, akkor igenis lehetséges a továbblépés. Ahhoz viszont, hogy le tudjuk zárni a múltat, előbb szembe kell nézni vele – ami szerencsére csak leírva hangzik úgy, mint egy szerencsesütiből kiolvasható olcsó életbölcsesség, Csoma filmje a képek nyelvén tudja ugyanezt sokkal érzékenyebben átadni.