Minek köszönhetjük ezt a nagyszerű varkocsot a fején?

A Vígszínház színpadán játszom kettős szerepet a Hamletben. Ifjabb Vidnyánszky Attila Hamlet, én pedig a trónbitorló, Hamlet anyját érzelmileg is birtokba vevő Claudius, a vérnősző, illetve játszom a kifosztott, meggyilkolt atya szellemét. Utóbbiban ki van bontva a hajam, Claudiusként összefogva. Van úgy, hogy kilépek a színpadra szellemként, és Claudiusként lépek vissza, és ez a haj nagyon nagy segítség ebben.

Akkor az a fizikai átalakulás időszaka?

Élesebben adódnak ilyen helyzetek most, de ez nagyon nagy öröm egy színész számára, és nagy kihívás is, de pont a legjobb megoldás megtalálása a legszebb feladat ebben.

Szász János a pódiumbeszélgetés alatt azt mondta, Ön folyamatosan hozta még a casting alatt is a különböző Kodelkákat…

A szereposztás úgy alakult ki, hogy Kodelka, vagyis a hentes is volt castingon - mármint én, másokkal egyetemben -, és egyszer csak felhívott a János, hogy engem választott, viszont arra kért, hogy mivel már úgy döntött, hogy a Kodelka szerepe megvan, segítsek abban, hogy Léderert és Léderernét megtalálja. És akkor én még gyakran jártam castingolni, de már nem önmagamért, hanem partnert keresett hozzám a János. Aztán az utolsó pillanatban így találta meg Gryllus Dorkát és Nagy Zsoltot.

Ez nyilván bevett gyakorlat, de biztos furcsa helyzetet teremt.

Ez egy nagyon nehéz eset. Tudok egy példát még az ötvenes évekből, amikor egy nagy rendező úgy gondolta, hogy megtalálta a filmje főhősét egy híres színész személyében, és hívott hozzá partnereket mellé ugyanígy castingra, de a rendezőnek volt egy kívánsága, egy bizonyos színésznőt semmiképpen ne hívják. És visszanéztük a musztereket, és a rendező pedig egyre gyakrabban mondta, hogy nem jó az általa kiválasztott főszereplő. Summa summárum, leváltotta a szereplőválogatáson egyre gyengébben szereplő, általa kiválasztott színészt, behívott másokat castingra és azok közül választott valakit, és megtette partneréül azt a színésznőt, akit először semmiképpen sem akart.

Ez velem is megtörténhetett volna, hogy a János, ahogy nézi, ahogy én működök a casting során, azt mondja, inkább valaki más kéne. Ő azonban hűséges maradt hozzám. Az igazság az, hogy vele én már dolgoztam együtt az ezt megelőző időszakban egy színházi produkcióban. A Pesti Színházban ment Sütő András Álomkommandó című darabja, ahol remekül dolgoztunk együtt, felfedeztük egymást, ha tetszik, rácsodálkoztunk egymásra. Eltelt egy időszak, és eljött egy pont, amikor egyszer csak Máthé Tiborral, az operatőrrel kerestek meg, hogy tervezik ezt a filmet, és, hogy szeretnének megnézni engem is. Tehát nem volt ez előzmény nélkül, mert a János már belém látott valamit, ami miatt azt gondolta, alkalmas lehetek Kodelka eljátszására.

Mennyire ismerte a Léderer gyilkosság történetet?

Csak annyira, ahogy azt a pesti népdal megidézi, hogy „Lédererné, mi van a kosárban? Kodelkának feje, keze, lába.” Csak ennyi, nem tudtam többet.

Nyilván mindenki a szerep kedvéért felszedett 35 kilóról kérdezi…

A forgatási időszakban 116 kiló voltam, most pedig 80. Elég sok szerepet játszottam már bő négy évtizedes pályám során, és ez az alakok nagyon különböztek egymástól, és épp ez a szép a mesterségünkben, hogy találkozik az ember egy ilyen karakterrel a forgatókönyvben. A színészet egyik alapvetése a fantázia, és akkor elképzelem, hogy milyen lehet ez az alak, hogy bennem milyenné teremtődhet meg az én személyiségem által. Engem inspirált az, hogy fel kell szednem jónéhány kilót, ez egy érdekes játék, de komoly értelemben véve mondom azt, hogy játék.

Eljutunk odáig, hogy az ember valamiféle szocializáción és kulturális folyamaton keresztülmegy, vannak az általad kialakított szabályok, élsz valamiféle irányultság és morális törvények alapján, és egyszer csak találkozol egy ilyen alakkal, és a mesterségem parancsa, hogy mindezeket az abroncsokat és korlátokat, amik privát életemben megkötnek, mert én nem tennék ilyet vagy olyat, ezeket eldobom. Nekem ez a szabadság terepe, amit csinálhatok, létrehozni és megteremteni egy olyan alakot, aki itt a filmben látható, egy világot felzabáló, vágyainak határt nem szabó, hihetetlen erőteljes fickó. Ahogy a külső forma alakult és épült, elkezdtem, természetesen a Jánossal együtt, a lélektani részen is gondolkodni. Az érdekes az, hogy lehet valaki mindenki felett álló helyzetben, mégis védtelenné válik, például a szerelemmel szemben, és ekkor válunk elpusztíthatóvá. Ez a szép az egészben, és nagyon izgalmas volt látni, hogyan válik ennek a kiszolgáltatottjává és rabjává ez az ember, mi mindenbe hajszolódik bele és miért győz le minden fájdalmat és gyötrelmet. Ez egyfajta Csodálatos mandarin történet, amiről a János is biztos mesélt.

Miközben Kodelka egy rendkívül romlott ember, aki másokat akar tönkretenni…

Hát persze. Én most a színészi oldaláról beszélek, hogy mégis azon gondolkodik az ember, hogy ne legyen ez közhely, didaktikus, szimplifikáló és vulgarizáló. Szerintem hihetetlen magányos ez a férfi, és őt is szerette az édesanyja, aki megszülte. Én mindig ezeket kutatom, minden visszagöngyölíthető, és ha elég türelmes az ember, akkor megtalálja bizonyos motívumait a személyiségnek, ami gazdagabbá és árnyalttá tehet egy karaktert.

Rendkívül szűkszavúak a párbeszédek, így a maga az alakítás is szükségszerűen nagyon fizikális függetlenül a felvett 35 kilótól is. Ezt hogyan élte meg?

Mindez fizikailag rendkívül nagy terhet rótt az emberre, kitéve minden környezeti hatásnak, az időjárási viszonytagságoknak gyakran a lelki teher is átmegy fizikalitásba. Az a fajta koncentrálás, odaadás nagyon igénybe vett, és az is hozzátartozik a feladathoz, hogy egy nap csak 24 órából áll, és én a forgatás alatt eljátszottam több nagy szerepet is a Vígszínház színpadán. Bárhol voltam, én mindig hazajöttem, és minden nehézség ellenére egy kis komfortérzetet kikényszerítettem magamnak. És keltem hajnali háromkor, mert fél 4-kor már jött a kocsi, és 6-kor már kamera előtt kellett állni. Az ember a saját eszköze és munkatárgya is színészként. Én vagyok én, és közben magamon kell dolgozni belül is és kívül is. Vajon hogy teremthet magának valaki pszichésen olyan erőforrást, hogy mindezt tudja csinálni? Úgy keltem fel háromkor ahogy kell, miközben már készültem is, hogy megvolt bennem ez a láz, ez a kíváncsiság belül a szívemben és az agyamban, hogy energiám, hogy kedvem legyen.

Én nem szeretek rosszkedvűen dolgozni, ha bármilyen drámai is a dolog, ha vége van, mindig szeretek jókedved teremteni magam körül. Szükségem van erre még a jól elvégzett munka után is erre, és itt mindezt meg lehetett teremteni. Csodálatos folyamat ez, de hozzátartozik, hogy nem ment volna ezek nélkül az emberek nélkül.  Olyan nagyszerű volt a stáb, olyan alkotógárda jött össze, hogy az nagyon ritka. Olyan minőségű stáb volt szalmailag és emberileg, hogy ott egy hangos szó nem volt, egy konfliktus nem volt.

Milyen érzés volt kilépni ebből a szerepből, amit ennyire átélt?

Eltelt egy év, amíg az utómunkálatok lementek, és néhány jelenetet kellett utószinkronizálni, mert a hasznos hang valahogy nem sikerült, és egy délután ki kellett mennem a Filmgyárba utószinkronra. És néztem ezt az alakot, és olyan távolságra voltam ezektől az érzelmi helyzetektől, hogy hiába kínlódtam, kínlódtam, de nem tudtam eredményesen dolgozni. Mondták, hogy egy hétvégén lesz lehetőség ezt rendesen megcsinálni, és azon a szombaton fel is szálltam egy buszra, de az nem állt meg a Róna utcában, hanem elvitt a Bosnyák térre. Visszafelé meg nem jött busz, de már hívogattak, hogy Géza, hol vagy, elkezdtem a kertek alatt futni, és jó háromnegyed óra után izzadtan, lihegve, hátamon a táskával beértem a hangstúdióba, és olyan dühös voltam magamra és a világra, hogy érzelmileg olyan állapotba kerültem, hogy odaálltam, és fél óra alatt megcsináltam azt, amit előtte egy egész délután nem sikerült.

Aztán amikor leültem a kész film elé, magnetizált, odatapasztott a székhez. Éreztem, hogy nagyon erős munka született. Az volt az érzésem, hogy egy olyan magyar filmbeli vonulatnak a folytatása ez, mint Szőts István, Máriássy Félix, Fábri Zoltán, Makk Károly vagy Szabó István munkái.

Fotó: Szécsi István