A Halloween napján született, 2016-ban elhunyt legendás pofonosztó 1997-ben A végső határ című korhatáros filmmel lovagolta meg A bárányok hallgatnak sikerét.
1929. október 31-én született, és sajnos már öt éve nincs köztünk Carlo Pedersoli, akit Bud Spencerként zártak szívükbe az olaszok, a németek, no és persze mi, magyarok is. Generációk nőttek fel idehaza a pofonjain, amiket hol egyedül, hol Terence Hill társaságában osztott ki számos közönségkedvenc westernben és akcióvígjátékban. A '70-es és a '80-as években ezeket a filmeket mindig telt házzal játszották a hazai mozik, később VHS-kazettán és dvd-n is megvehették a rajongók, a kereskedelmi csatornák pedig szinte az 1997-es elindulásuk óta vetítik folyamatosan a Kincs, ami nincset, a Nincs kettő négy nélkült és többi kacagtató klasszikust.
Épp ezért döntöttünk úgy, hogy Bud Spencer születésnapján, ami pont a Halloweenre (avagy: a Mindenszentek előtti estére) esik, az egykori vízilabdás rendhagyó filmjét, A végső határ című, 1997-es spanyol horrort ajánljuk a PORT.hu olvasóinak, amit néhanapján a tévében is el lehet csípni!
Ez az 1997-es Bud Spencer-film persze inkább giallo, mintsem horror, bár kétségkívül sok rokonság van a két zsáner között. A giallo ugyanis egy olyan olasz keverékműfaj, amelyben egy rejtélyes detektívtörténet slasher (azaz: kaszabolós horror) elemeket is tartalmaz, vagy épp a természetfeletti thriller és a pszichológiai horror vidékére kalandozik el. A műfaj az olaszok sárga szava után kapta a nevét, mivel Olaszországban ilyen színűek voltak a nagy népszerűségnek örvendő, misztikus történeteket és krimiket tartalmazó, olcsó ponyvaregények (nagyjából ilyen volt nálunk is az Albatrosz-sorozat, ahol először jelent meg magyarul Stephen Kingtől A holtsáv). Épp ezért érdekes, hogy A végső határt nem is olaszok forgatták, hanem spanyolok – a korszak olyan népszerű olasz illetve francia sztárjaival, mint Bud Spencer és Béatrice Dalle.
A film érdekessége, hogy egy olyan szövevényes bűnügyi történetet mesél el, ahol a Madridot rettegésben tartó, csinos nőket megbecstelenítő majd megfojtó, bestiális sorozatgyilkos kiléte nagyjából az ötödik percben kiderül! Nem más ugyanis az illető, mint a rendőrséget segítő, sorozatgyilkosokra specializálódott, Javier Barea nevű híres pszichológus (Juanjo Puigcorbé)! A másfél órás játékidő maradék hányadában így leginkább amiatt izgul a néző, hogy vajon a nyomozásban részt vevő, sármos amorózóként fellépő Barea behálózza-e a gyilkossági ügyekben vizsgálódó, szigorú vizsgálóbírót, María Ramost (Lydia Bosch), valamint a nagy sztorit szimatoló, a saját szakállára szintén szaglászni kezdő rádiós műsorvezetőnőt, Elenát (Béatrice Dalle) – akik ráadásul a történet egy pontján halálosan féltékenyek is lesznek egymásra, mivel mindketten vonzódnak a kettős életet élő, kifinomult ízlésű gentleman álcája mögé bújó Bareához.
És mit csinál mindez idő alatt a jó Bud Spencer? Elorza nyomozót alakítja a madridi rendőrségnél, aki Piedone nyugdíjaskorhoz közeledő spanyol megfelelője – mínusz a dobhártyarepesztő, hatalmas pofonok. No persze ez a mackó mozgású zsaru is tud a törvény ökle lenni, ha kell: a kedélyes Bud Spencer-filmekhez szokott néző bizonyára elámul majd, ha meglátja, hogy a derék Bud autókban üzekedő párokat zargat az éjszakában, mert mindenáron kézre akar keríteni egy bizonyos szexmunkást, aki segíthet neki egy fontos tanúvallomás kicsikarásában.
A film egyébként nem finomkodik semmilyen téren. Premier plánban mutatják például az egyik pőrére vetkőztetett, fiatal női áldozat boncolását (konkrétan a hasfal felnyitását is!), és a sorozatgyilkos kegyetlen tetteit sem a mellékszereplők elbeszéléséből ismerik meg a nézők... Számos szexjelenet is akad a filmben, többek között pont Bud Spencer fentebb már emlegetett, éjszakai pillangókat abajgató jelenetében is fedetlen keblek villannak – alighanem itt történt először és utoljára ilyesmi a kedvenc pofonosztónk tekintélyes életművében.
No de miért vállalt szerepet a jó Bud Spencer egy olyan filmben, ami egyáltalán nem az a fajta vicces krimi, amilyeneket korábban forgatott? Ráadásul úgy, hogy itt egyetlen kósza pofont sem kever le az ég világon senkinek? Ő maga így emlékezett vissza önéletrajzi könyvében (ami anno magyarul is megjelent) A végső határ elkészítésére:
Első filmjeimhez képest korántsem volt olyan könnyed az Eduardo Campoy rendezte spanyol thriller, az Al limite (A végsőkig, 1997); majdhogynem horrorfilm, ami tökéletesen illeszkedett A bárányok hallgatnakot követő divathoz.
Való igaz, A végső határ tényleg nem több, mint „a szegény ember A bárányok hallgatnakja”. Viszont akik eddig csak Bud Spencer spagettiwesternjeit, valamint a Terence Hill-lel közösen leforgatott örökzöld akcióvígjátékait ismerték, mindenképpen tegyenek vele egy próbát, ha elcsípik valahol a tévében! Főleg akkor, ha amúgy nagy kedvelői a horrorfilmeknek, a pszichothrillereknek és a krimiknek is.
