A régi romcom recept működésképtelen, a csinos lány és a jóképű srác története unalmassá és lényegtelenné vált. Még akkor is, ha bedobják a korkülönbség témát csavarnak.
Ha az elsőfilmes rendezőnő, Hallie Meyers-Shyer neve ismerősen cseng, az nem véletlen, ő Nancy Meyers és Charles Shyer rendező, író és producer házaspár kislánya, akik a maguk idejében ontották magukból az olyan sikeres, de feledhető vígjátékokat, mint a Minden végzet nehéz vagy az Egyszerűen bonyolult – és Meyers jegyzi a tévétörténelem talán legtöbbször ismételt komédiáját, a Mi kell a nőnek?-et. Utóbbi egyébként még ma is nézhető, jól felépített romantikus vígjáték, a kislány, Hallie bemutatkozó munkája, az Újra otthon nem az.
A kis Hallie egyébként, aki annak idején szülei munkáiban is gyakran felbukkant gyakorló színésznőként, jócskán beleírta magát filmjébe. A történet elején felvázolt család, egy kaliforniai filmes dinasztia nyilván az övé, az Alice névre hallgató főhősnő pedig nyilván az ő alteregója, még ha nála legalább egy generációval idősebb is. Mert Alice a film kezdetén épp 40. születésnapját ünnepli, és egy kicsit azt is, hogy férjétől két gyerekével New Yorkból elválva hazaköltözött Los Angelesbe. Ahová ugyanekkor érkezik három fiatal és tehetséges filmes srác is – onnan tudjuk, hogy tehetségesek, hogy folyton ezt mondják rájuk.
És a három jóképű srác, aki két heti lakbért ugyan nem tud fizetni, de egy puccos bárban van pénzük piára, meg a szülinapját ünneplő anyuka útjai keresztezik egymást, sőt, az egyik az ágyában köt ki, bár a sok pia miatt nem történik köztük semmi, és mire azt mondanánk, nahát, milyen valószínűtlen fordulat!, a fiúk máris a villa egyik melléképületében laknak. Jó dolog is az együttélés, mindenki profitál belőle, a srácok például nagyon jól jönnek ki a gyerekkel és a nagymamával, de megjelenik a férj, aki nem adta még fel a kapcsolatot, és Hollywoodban sem olyan könnyű kezdőként boldogulni.
Vagyis vannak konfliktusok, de nehéz őket észrevenni, olyan nehézkesen vannak előkészítve, és amikor megérkeznek, akkor is minimális hatással vannak a cselekményre és hőseink jellemfejlődésére. Merthogy itt annak kéne lenni, a tanulság is valami olyasmi, hogy tanuljunk egymástól, fejlődjünk, fogadjuk el a változást. Fogadjuk el, persze, de ezt egy rendes film mondja el, ne valami olyasmi, ami legfeljebb egy sitcom sorozat pilot epizódjának menne el, de abból is olyannak, ami alapján nem rendelik meg a folytatást. És amiben romantikából és vígjátékból sem jutott túl sok, de a korkülönbségből sem hoznak ki sokat, pedig értő kezekben ez is hálás téma, amire bizonyíték az Anyád lehetnék Michelle Pfeiferrel és Paul Rudd-dal.
Persze az is számít, hogy az egykor romcomokkal sikeressé vált Reese Witherspoon fénye is jócskán megkopott, a mellé férfi főszereplőnek betett jóképű srác pedig olyan jellegtelen, hogy a forgalmazó fel sem tette a nevét a film adatlapjára, de mi rendességből megmondjuk: Pico Alexandernek hívják, és igen, ilyen névvel nem lehet Hollywoodban befutni. És ami Hollywoodot illeti, kapunk ugyan egy mézes-mázas betekintést arról, milyen nehéz ott érvényesülni, és milyen kompromisszumokat kell kötni ehhez, de egy bennfentestől ennél többre is futhatta volna. És akkor talán lett volna valami igazán érdekes is a filmben, mert így azon vettem észre magam, hogy leginkább a lakberendezés részletei tudtak lekötni. És szegény Michael Sheen , aki a férjet alakítja, igazán megérdemelt volna egy jobb szerepet – igaz, volt már ő is borzasztó valamelyik Alkonyat részben gonosz vámpírként, szóval ő sem reklamálhat.
Értékelés: 4/10
