A tükör hazudik, vagy mi áltatjuk önmagunkat, kérdi tőlünk és önmagától Amy Schumer, aki ennél az ordas nagy közhelynél azért sokkal merészebb és eredetibb szokott lenni.
Párhuzamos világokban élünk: amikor kijött a első előzetese, a jelek szerint mindenki utálta, akárhol írtak róla, szinte csak negatív kommenteket kapott, mi is fanyalogtunk róla egy sort, az STXfilms, vagyis az amerikai forgalmazó viszont a hozzájuk érkező pozitív visszajelzések alapján két hónappal előbbre hozta a bemutatót. Igaz, a téma, vagyis a pozitív önkép építése mindenfajta kritika ellenében, illetve a női egyenjogúság végső kiharcolása érthető módon rendkívül népszerű arrafelé, az pedig már az emberiség születése óta végigkísér minket, hogy szebbek, jobbak akarunk lenni, mint amik vagyunk. Ami egy jó dolog – kivéve, ha ezt épp szilikon mellekkel vagy hasonlóval akarják megvalósítani.
Renee is szeretne csinosabb, vonzóbb lenni, unja már, hogy rendszeresen átnéznek rajta, miközben a szebb testbe született nők látszólag mindent megkapnak az élettől. Aztán hősnőnk szépen beveri a fejét az edzőteremben, ahonnan amúgy is éppen kinézték volna, és hirtelen irtó dögösnek látja magát. Bár rajta kívül senki sem látja a különbséget, hatalmas magabiztossággal kezdi élni az életét, és ennek köszönhetően egyre sikeresebb lesz nemcsak a munkájában, de magánéletében is. Feljebb jut a ranglétrán a szépészeti cégnél, ahol dolgozik, sőt, fontos döntések meghozatalában is részt vehet – mivel őt látják az átlagemberként, de ez nem esik neki le - pasija lesz, boldog és kiegyensúlyozott. Cserében nagyképűvé és lekezelővé válik régi barátaival, és innen már sejtjük, mi lesz a vége, és mi a tanulság.
A tanulság az, hogy nincs értelme az önáltatásnak, és mindenki úgy csodálatos, ahogy van – ami nem igaz, mert igenis vannak unalmas és ellenszenves emberek, és a legtöbbünk egyáltalán nem csodálatos. Én például nem vagyok csodálatos. Nem is ez a baj, hanem az, hogy ebben nincs semmi új vagy merész. Amy Schumer elképesztően sikeres stand up komikusként vágott bele a filmszakmába, és a Kész katasztrófával (2015) bebizonyította, hogy van itt keresnivalója, és lehet, hogy a nagy szája, obszcén szövegei nem tetszenek mindenkinek, és nem is kell, hogy tetsszenek, de valami újat hozott és önmagát adta. És vicces módon abban a filmben, ami arról szól, hogy legyünk önmagunk, valaki mást hoz, önmaga felvizezett, közhelyes, klisépuffogtató verzióját. És még mindig nem ez az igazi gond.
A gond az, hogy Túl szexi lány bátortalan és csak mérsékelten vicces, a története pedig teljesen következetlen. Adott a csaj, aki hirtelen bombázónak hiszi magát, de nem tűnik fel neki, hogy továbbra is ugyanolyan méretű ruhákat hord, mint addig, hogy pár véletlenszerű esetet leszámítva továbbra is átnéznek rajta, a hirtelen jött magabiztosság pedig hol van, hol nincs, ahogy épp az adott helyzet megkívánja. És bár egészében véve nincs komoly baj a sztorival, a csúcsjelenetek vagy iszonyatosan laposak, vagy kínosan nem viccesek, mint a bikinis szépségverseny vagy a nagy kitárulkozás a legvégén, az összes poén pedig a következő három kategória mentén forog: hányás, WC papír és fika. Persze így is lehet harcolni a női egyenjogúságért, csak érdemes? Az idegesítően sipákoló főnökasszonyt játszó Michelle Williams mindenesetre nagyon szórakoztató, főleg azért, mert ő egyáltalán nem ilyen szerepeket szokott vinni, Emily Ratajkowskit pedig csak úgy betették, mert jól néz ki, de semmi értelme a jelenlétének.
Értékelés: 5/10
