Kicsit bizalmatlan voltam, de rég csalódtam ilyen kellemesen! Merthogy Nyuszi Peti néha egy pofátlan gazfickó, de van neki szíve és humorérzéke is, ahogy az alkotóknak is.
Azt hittem, hogy nem fogom szeretni. Hogy unni fogom a filmet vagy idegesíteni fog. Bábszínházban már láttam a Nyúl Pétert, és bealudtam rajta. Nem volt rossz, csak nem kötött le, meleg volt és fáradt voltam, szóval elbóbiskoltam, és különben sem értettem, miért jó az, ha valakinek felzabálják az összes zöldségét és gyümölcsét a nyulak. A film előzetese alapján azt gondoltam, ez egy olyan baromi sokat dumálós, erőltetett, túlpoénkodós mese lesz, de a gyerek kedvéért így is bevállaltam. Aztán az első perctől kezdve végig nevettem.
Ha valaki nem ismerné a Péter nevű nyúl és barátai történetét, ők egy kis kert rendszeres dézsmálói, a tulaj, az öreg McGegor pedig mindig majdnem elkapja őket – aztán szegény, amikor tényleg megcsípi a szemtelen nyuszit, szívrohamot kap, összeesik, meghal. Az állatok azt hiszik, beütött a Hawaii, de megjelenik az örökös, az ifjú McGregor – aki egyébként nem szerepel Beatrix Potter műveiben -, aki egyrészt eladná a szép házat, másrészt megszabadulna a károkozó rágcsálóktól. És aki elég furcsa fazon: középvezető volt Londonban a Harrods áruházban, aztán idegösszeroppanása volt, amikor nem léptették elő, egy perfekcionista seggfej, de nem rossz srác. Az állatbarát, kedves szomszédlány például egész jó hatással van rá, barátságukat viszont Nyúl Péter nem nézi jó szemmel, és meg is tesz mindent, hogy közéjük álljon.
Mert ez a Nyúl Péter nem cuki, illetve többnyire nem az, komisz kis gazfickó is tud lenni, önfejű és nagyképű, de ettől jó ez a mese. Hogy nem édibédi akar lenni, hanem vicces és kalandos, ahol nem a kötelező elemeket pipálják ki a történet során, hanem igyekeznek meglepni a nézőt. És ahol a mellékszereplők nem azért kerültek oda, hogy viccesen furák legyenek – de többnyire csak baromi idegesítőek – hanem tényleg van szerepük és saját karakterük. És ahol egy percre sem áll le a sztori, ahol van min izgulni és van min nevetni. Mármint végig nevetni, mert Will Gluck rendező, aki eddig könnyed vígjátékokban utazott - Barátság extrákkal, Könnyű nőcske –, most kitett magáért.
Ahogy kitettek magukért a technikai részlegek is, mert a számítógépes animáció zseniális, az állatok iszonyú jól néznek ki – ráadásul MIND jól sikerült, nem az történt, hogy a fontosabb szereplők jók, a többinél viszont elfogyott a türelem, az idő és a pénz – ami nem kis kunszt egy vegyes technikával készült filmnél. Mert ugyebár a kis CGI lényeknek hús-vér színészek mellett kell mozogniuk – persze pont fordítva, de értik -, így könnyen kiderül, ha valami nem stimmel. Itt viszont minden stimmel, a mozgatás, a megjelenítés, az apró részletek, fények és színek. Ami persze nem sokat érne önmagában, ha a sztori nem lenne izgalmas, de ebbe a kicsike univerzumba - ha Londont nem számítjuk, a cselekmény nagyrészt egy házban, illetve annak kertjében zajlik – rengeteg mindent sikerült beleszuszakolni.
Van kaland, ármány, szerelem, barátság és bajtársiasság és amit csak akarni lehet a nyúlkompánián belül és kívül, a mellékszereplők pedig önmagukban is hihetetlenül szórakoztatóak. Van hipszter malac, partiarc róka, beállt szarvas, az apaság nehézségeire rádöbbent kakas, korlátolt borz és még sokan, és persze van pár ember is, de ők nem mellékszereplők. A mostanában elég elfoglalt és sokat feltűnő Domhnall Gleeson újra megmutatja, hogy remek komikus és alázatos színész – a nyulaknak köszönhetően elég sok mindent kell kibírnia -, Rose Byrne pedig most is nagyon bájos. A műsor azonban a Péter nevű nyúlé, Elek Ferenc magyar hangjával kiegészítve, akinek ugyan van egy kék kabátja, mégsem hord nadrágot. De miért nem hord nadrágot? Hasonlóan felnőttes poénok egyébként bőven akadnak, és nem minden viccet fognak érteni a kicsit, de annyi baj legyen, nem ők veszik a mozijegyet és a popcornt, nem igaz?
Értékelés: 8/10
