Mivel a híres entebbei túszszabadítási akciót eddig legalább hárman filmesítették meg, muszáj volt egy újfajta megközelítést találni a negyedikhez, és ez az emberséges terrorista verziója.
A hetvenes évek közepén járunk, amikor minden rendes férfi kigombolt farmeringet és pornóbajuszt hordott, amikor még a szülészeten is lehetett dohányozni, a repülőgép fedélzetére pedig egy lángszórót is felvihettél, ha befért a kézipoggyászba. Nem véletlen, hogy ez volt a gépeltérítések aranykora, amikor néha egyszerre több, egymásnak baráti kezet és kölcsönös segítséget nyújtó terrorszervezet hajtott végre, És amelyek közül legalább egy látványos kudarccal végződött. Legalábbis az eltérítők szempontjából.
1976 nyarán két nyugatnémet és két palesztin terrorista eltérítette az Air France Párizsból Tel Avivba tartó járatát, amelyen az úti célnak megfelelően nagyszámú zsidó utas tartózkodott. A támadók Uganda diktátorától, a közismerten pszichopata, kiszámíthatatlan, és önmagát komoly világpolitikai tényezőnek tekintő Idi Amintól kért menedéket, és a túszokat az entebbei repülőtér egyik használaton kívüli termináljában őrizték, immár ugandai katonákkal megerősítve. Az eltérítők bebörtönzött társaik szabadon bocsátását követelték, amibe az izraeli kormány – amely pár évvel korábban még különösen jó kapcsolatokat ápolt Ugandával – nem mehetett bele. Így aztán dolgozták egy vakmerő tervet. Aki tudja, mi történt, annak nincs értelme elmondani, aki nem, annak meg nem lőjük le a poént.
A lényeg az, hogy, bár megismerünk az izraeli különleges erők tagjai közül néhányat, a 7 vérfagyasztó nap nem egy kommandós film, és bár megmutatják nekünk a kabinet különböző tagjai, nevezetesen Yitzhak Rabin miniszterelnök (Lior Ashkenazi) és Simon Peres védelmi miniszter (A kissé ijesztő Eddie Marsan) közötti nézeteltéréséket, ez nem egy politikai dráma. Ami azt illeti, magukat a túszokat sem ismerjük meg, közülük csak páran kapnak arcot, egyikük a tulajdonképpen kívülálló francia repülőmérnök, a főszereplők valójában a terroristák, azok közül is a németek. Mert azt tudjuk, hogy a hazájukat elveszítők palesztinok mit akartak, és azt is, hogy nekik alig volt veszítenivalójuk, de mit keresett a lepusztult ugandai repülőtéren azok a férfi (Daniel Brühl) és nő (Rosamund Pike), akiknek odahaza mindenük megvolt, és akik a kommunizmus és a nácizmus bizarr elegyéből gyúrtak maguknak valamiféle abszurd ideológiát. És akik nem voltak rossz emberek.
Legalábbis ezt állítja a brazil rendező, José Padilha, Narcos című sorozat készítője, és ezt állították meglepő módon annak idején a kiszabadított túszok is. Ez egy izgalmas kérdésfelvetés! Hogyan lett ez a két ember először a palesztinok, majd az ugandaiak, és közvetve persze az izraeliek játékszere, mi vette őket arra, hogy belevágjanak és végigcsinálják ebbe az őrült kalandba? És ezt a film tulajdonképpen jól fogja meg, csak akkor gyengül a fókusz, homályosodik az összkép, amikor a nagyobb összefüggéseket igyekeznek ecsetelni, a találomra kiválasztott izraeli katona magánéletének ecsetelése - „Drágám, már többször elmondtam neked, hogy a kommandósok harcolni szoktak, ezért nem mehetek el az előadásodra!” – pedig kifejezetten gyengíti a filmet. Amit nézve egy dolog azért tudatosodott bennem: az izraeli sikerhez nem csak a saját elszántságuk, tervezésük és kiképzésük kellett, hanem az ugandaiak abszolút ostobasága. Mert elég lett volna egy teherautót leparkolni a kifutópályára, és annyi.
És ami a filmből kimaradt, vagy csak pár szavas lábjegyzetként jelenik meg: a négy odaveszett túsz közül kettőt véletlen az izraeli kommandósok öltek meg, az ugandai csapatok pedig a rajtaütés után több száz, az országban élő kenyai állampolgárral végeztek, mivel az izraeli gépek Nairobiban vettek fel üzemanyagot. Az élet pedig szállítja a megfelelő iróniát is: egy nappal a forgatás befejezése után a helyszínként használt máltai Luqa repülőterén egy líbiai gépet kényszerítettek leszállásra, ám szerencsére kiderült, az eltérítők kézigránátjai és pisztolyai mind működésképtelen másolatok voltak.
