Akárcsak Betty Friedan, a női témákra érzékeny rendezők is vitában állnak a patriarchális kultúrával, és kíváncsiak a nők tapasztalataira, véleményére, akár kimondatlan félelmeire, hiszen tudják, mindez közös ügyünk, férfiaké, nőké, egyaránt. 1963-ban, amikor Betty Friedan megjelentette A női misztikum címet viselő korszakalkotó írását, maga sem gondolta volna, hogy az észak-amerikai feminizmus úgynevezett második hullámának elindítója lesz. Nem tett mást, mint összegyűjtötte hosszú évek alatt újságíróként és családanyaként felgyűlt tapasztalatait: rámutatott a fehér, iskolázott, középosztálybeli amerikai nők addig még meg sem fogalmazott problémájára. „Ez lenne minden?” – tette fel a kérdést nők százezrei helyett a keményvonalas konzervatív nőideál elvárásaira utalva. Felfedezte, hogy

az ötvenes években iskolázott nők tömegei rekedtek meg a kertvárosok fogságában, bezárva a politika és a közvélemény által elvárt „női misztikum” ideológiájába, mely szerint életük csak a családban, a férj és a gyerekek szolgálatában teljesedhet ki.

A gondolat a nő önálló identitásának megteremtéséről a hatvanas években forradalmian újnak számított az Egyesült Államokban, a kötet pillanatok alatt hatalmas vihart kavart, és néhány év alatt sokmillió példányban kelt el. Magyarra nem fordították le, igaz, akkoriban (is) a magyar nők másféle, többnyire megélhetési problémákkal küszködtek. Betty Friedan fellépésével új lendületet adott annak a máig tartó átfogó társadalmi változásnak, amely a nemi szerepek újragondolásával természetesen a filmművészetre is hatással volt, van és lesz. Nőpárti filmek sora született meg, és

mára már Hollywood is eljutott (nem egyszer fájdalmas botrányok és keserű zaklatási ügyek következtében) a feminista indíttatású produkciók felvállalásáig, klisészerű nőalakjai mintha árnyaltabbá válnának.

Betty Friedan alakját legutóbb a Mrs. America sorozat idézte meg, a negyedik epizód „Betty” címmel az ő történetére koncentrál. Úgy, mint ő, akkor és ott, kevesen emelték fel a hangjukat a nőket ért igazságtalanságok és egyenlőtlenségek ellen. Maga a sorozat, Cate Blanchett főszereplésével (és övé az egyik produceri kredit is) az amerikai nőmozgalmak megalakulásáról, küzdelmeiről, sőt differenciálódásáról is elgondolkodtató látleletet ad. Több dokumentumfilm is készült Betty Friedan életéről és munkásságáról, tavaly májusban Laura Boersman rendezésében éppen a sorozatból kimaradt érdekességeket veszik végig.

Születésének százéves és halálának tizenötödik évfordulója egy napra esik, és jó alkalom arra, hogy felidézzünk néhány fontos alkotót, akiknek filmjeire a feminizmus gondolkodásmódja, de legalábbis a nők problémáira és kiszolgáltatott helyzeteire érzékeny látásmód megtermékenyítően hatott. Ugyan

a filmtörténetben a nőalakok többsége valójában a férfi fantázia szüleményei, de paradox módon nem csak a férfi nézők vizuális képzeletét szolgálják, így aztán nem árt megtanulnunk „olvasni” a sokszor sztereotip, félremagyarázott, klisészerű nőképek esendőségét. 

Jó példa erre Hitchcook életműve, amelyben a női karakterek többnyire áldozatok, látványosságok, a vágy tárgyai, maga a rendező pedig ügyesen egyensúlyoz a nő gyűlölete és szeretete között.

Úgy tűnik, hogy az árnyaltan kidolgozott nőalakok elsősorban a feminista indíttatású, vagy sokszor magukat egyszerűen nőpárti rendezőknek tartó alkotók filmjeiben bontakoznak ki, akik többnyire maguk is nők. Filmjeik vizuális lenyomatokként működnek, a nőket (jobban) érintő társadalmi egyenlőtlenségek és szociális problémák, például az abortusz, a gyereknevelés, a karrier, a bérszakadék, a válás vagy az abúzus feldolgozás-kísérletei. Számos női rendező vállalkozik a női vágy kifejezésére is, köztük Agnes Varda (Cléo 5-től 7-ig), Mészáros Márta (Örökbefogadás) vagy Sally Potter (Orlando) életműve megkerülhetetlen, de idetartozik Kelly Reichardt is, aki még klasszikus westernhőst is teremt a nőwesternjében, a Meek’s Cutoff-ban.

A „nő” tehát kulcsfigura, és nem csak az elbeszélésekben, de ma már egyre inkább a kamera mögött is, még ha keveset hallunk is róluk. Ki gondolná, de már a film hőskorában, 1896-ban fellépett az első rendezőnő, Alice Guy-Blache, aki saját forgatókönyv alapján forgatta le A káposztatündér című filmjét.

Hollywoodban a hetvenes évekig alig találkozunk női rendezőkkel,

míg az európai újhullámokban ha elvétve is, de jelen vannak, köztük Vera Chytilova, Liliana Cavani, Agnes Varda, életművük újra és újra feldolgozásra kerül.

A hetvenes években induló első tengerentúli rendezőnők ritkán tanultak filmes akadémiákon, jellemzően színésznőkből vagy dokumentumfilmesekből kerültek ki, esetleg énekesekből, mint Barbra Streisand, a Yentil című filmjével 1983-ban. A „női” filmek sorában mérföldkőnek számít Susan Seidelman 1985-ös Kétségbeesve keresem Susant című alkotása, akárcsak Jane Campion gyönyörű filmje a Zongoralecke 1993-ból, amely a női erotikára (is) jellemző, lassan építkező érzelmi kötődés kialakulását mutatja be.

Ebbe az irányba indult el Horvát Lili is a pályáján, így a napokban Independent Spirit díjjal elismert Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című, Oscar-díjra nevezett filmjében is. Napjainkban jobbnál-jobb filmrendezőnők munkái kényeztetnek bennünket, például Sofia Coppola (On the Rocks), Greta Gerwig (Lady Bird), Szilágyi Zsófia (Egy nap) vagy Eliza Hittman (Never Rarely Sometimes Always) filmjei egészen különleges élményt adnak. Most éppen a fiatal Chloé Zhao hamarosan bemutatásra kerülő, Arany Oroszlán-díjas és Oscar-esélyes filmjét, A nomádok földjét várjuk nagyon.

Nem lennénk igazságosak, ha kihagynánk a filmtörténet felejthetetlen nőalakjait megalkotó férfi rendezőket, álljon itt felsorolásként tényleg csak néhány megkerülhetetlen, a „női misztikumot” megragadó nagy film: Elfújta a szél (Victor Fleming), Távol Afrikától (Sydney Polack), Babette lakomája (Gabriel Axel), Thelma és Louise (Ridley Scott), Mindent anyámról (Pedro Almodóvar), Erin Brockovich (Steven Soderbergh), Vera Drake (Mike Leigh), Három óriásplakát Ebbing határában (Martin McDonagh).