A Futni mentem bemutatója óta a műkedvelő kritikusok, az önjelölt szociológusok, a sokat látott szakértők és a mezei mozinézők egyaránt azon morfondíroznak, hogy miként tudott Herendi Gábor filmje ilyen bődületes nagy sikert elérni. Tavaly hasonló, értetlenkedő fejvakarást indukált egy film Franciaországban, amelyre több mint 10 millióan váltottak jegyet, vagyis lakosságarányosan kétszer annyian, mint nálunk a Futni mentemre.

Más kérdés, hogy a Szeretetreméltók sikere azért nem teljesen előzmény nélküli. Rendezője, az Artus néven praktizáló 37 éves Victor Artus Solaro ugyan most debütált a nagyvásznon, de humoristaként, tévés showműsorok állandó szereplőjeként az egyik legismertebb francia szórakoztatóipari szakmunkásnak számít, így alanyi jogon járhatott filmjének a kiemelt figyelem. Másrészt a Szeretetreméltók egy olyan műfajban indult – hátrányos helyzetűekről szóló érzékenyítős lakossági dramedy –, amelyre a francia közönség a 19 millió nézőig jutó Életrevalók óta nagyon vevő. Ráadásul az alaphelyzet is egy népszerű vígjátéki toposzra épít: hasonlóan a Van, aki forrón szeretihez vagy az Apáca show-hoz, itt is egy sajátos közösségben próbál(nak) elrejtőzni a bajba jutott főszereplő(k).

Igaz, Paolo (maga az író-rendező, Artus) és apja, Lucien nem szemtanúi, hanem elkövetői egy bűncselekménynek – egy ékszerboltot rámolnak ki, majd menekülés közben improvizálnak, és elvegyülnek egy nyári táborozásra induló, értelmileg sérült csoportban. Paolo hátrányos helyzetűnek, Lucien pedig a kísérőjének adja ki magát, amiből természetesen számos, úgynevezett kacagtató szituáció származik. A társaság megérkezik a vidéki szálláshelyre, és amíg az apa-fiú páros arra vár, hogy a cinkosaik eltakarítsák a rablás után maradt árulkodó nyomokat, megpróbálják fenntartani az álcájukat, és részt venni a közösség életében. A pokróctermészetű Luciennek ez kevésbé sikerül, neki csak teher az összezártság – a végére persze (spoiler) az ő szőrös szívét is megpenetrálja a feléje áradó kedvesség –, Paolo viszont egyre inkább otthon érzi magát a sok fura szerzet közt. Apjához hasonlóan elsőre ő sem tudja levetkőzni az előítéleteit és a félelmeit, de szép lassan összebarátkozik a Down-szindrómás Arnaud-val, akiről kiderül, hogy bőven megvan a magához való esze, pillanatok alatt rájön például, hogy lakótársa valójában nem fogyatékos, és meg is zsarolja, hogy kiadja a titkát, ha nem segít neki becsajozni. Paolo pedig, miközben egyre profibban alakítja a szerepét, beleszeret a csoportot vezető edukátorba, Alice-ba, akinek nyilván fogalma sem lehet arról, hogy a férfi imposztor.

Műfajából adódóan a Szeretetreméltók nem a meglepetések filmje,

lekottázható az egész forgatókönyv az első jelenettől egészen az utolsóig,

ami persze a célközönség számára nem bug, hanem feature. Artus vérprofi módon vezényli le az egész operációt, precízen kiporciózva a komédia, románc, dráma arányát. A legradikálisabb döntése talán az volt, hogy bevállalta a teljesen homogén színárnyalatú castingot, cserébe – szerencsére – nem „ép” színészek alakítják az értelmileg sérült táborozókat, hanem ennek a közösségnek a tagjai. Az író-rendező helyzete éppen ezért nem is volt annyira kényelmes, mint amilyennek elsőre tűnhet. A téma miatt nyilván megvádolható azzal, hogy a hátrányos helyzetűek szerepeltetésével csak eurósítani akarta a könnyen begyűjthető szimpátiapontokat, csakhogy ez a mesterterv könnyen a visszájára is elsülhetett volna. Kimatekozni úgy egy ilyen érzékenységeket körbetáncoló komédiát, hogy közben se ízléstelennek, se érzéketlennek, se túl óvatoskodónak ne tűnjön a film, nem könnyű feladat, és Artus nem is tudja mindig abszolválni. Amíg például minden sérült kap egy mókás monomániát – van, aki megszállott Ronaldo-rajongó, más Sarkozy elnökre kattant rá, az egyik férfi állandóan jelmezekbe öltözik, és van, aki óránként váltogatja, hogy épp kibe szerelmes –, a Down-szindrómás Marie-val kapcsolatban az a visszatérő geg, hogy véletlenül mindig fejbe dobják valamivel, a kerekesszékes Sosót pedig állandón ott felejtik valahol.

Az érzékenyítő szerepét ezzel együtt persze betölti a film, de közben

a kedvesen bohókás sérültek sztereotipikus ábrázolásával el is hollywoodiasítja a témát,

kihagyva belőle minden olyan elemet, amelytől kényelmetlenül életszagúvá, vagy egy kicsit is ellentmondásossá válhatna a történet. Szereplői valójában nem hús-vér figurák, csak katalizátorok, annyi a feladatuk, hogy elindítsák Paulót és apját a változás útján a kötelező, karácsonyi hangulatú, szívmelengetős fináléig. A film megítélése így aztán leginkább azon múlik, mennyire tudunk kibékülni az előre megfontolt szándékból elkövetett, könnycsatornákat célzó dramaturgiai húzásokkal, és a személyes ízlésünk alapján alulról vagy felülről súrolja-e a produkció a giccshatárt.