Hiába tér vissza Jane Foster és hiába lett Christian Bale istenölő Gorrja potenciálisan az egyik legjobb Marvel gonosz, a Thor: Szerelem és mennydörgés tökéletesen elvan a maga gyermeteg poénjaival, de nehéz rá haragudni.
Vessetek a mókusok elé, de számomra az első két Thor-film teljesen érdektelen volt. Túl sötétnek, humortalannak találtam, az egész valahogy kilógott a többi szuperhősfilm közül, és nem jó értelemben, Chris Hemsworth nem volt különösen érdekes. Loki nyilván már akkor is nagyon szórakoztató volt, de kb. ennyi fogott meg a filmekből, aztán jött Taika Waititi, és pont azt tette hozzá a sztorihoz a Thor: Ragnarökben (2017), amire addig is szükség volt:
egy hatalmas adag öniróniát.
Tegyük hozzá, hogy az érdem nem csak az övé, az évek alatt maga Hemsworth is rengeteget fejlődött, magabiztosabb, karizmatikusabb lett, és ami még fontosabb, mer bohóckodni és hülyét csinálni magából - Bosszúállók: Végjáték (2019) dagadt Thorjaként fenomenális volt.
A mennydörgés istene pedig visszatér a Thor: Szerelem és mennydörgésre, fizikailag remek, érzelmileg jócskán labilis állapotban, merthogy nincs neki életcélja. Kalandozik ugyan a Galaxis őrzőivel, de nem élvezi a győzelmeket, és ekkor jelenik meg a színen Gorr (Christian Bale), az Istenölő. Bár az istenölő jelző valójában egy bazi nagy kardra illik, amely rátalált a lányát sirató, a segítséget tőle megtagadó pökhendi istenekben csalódott férfira, akiből bosszúálló démont csinált a fegyver. Tegyük gyorsan hozzá, ezek a pojáca istenek megérdemlik a sorsukat, ám Thor mégsem nézheti mindezt ölbe tett kézzel, különösen azután, hogy Gorr elrabolja Új-Asgaard gyermekeit. Thor, új haverja, a kőember Korg, a harcosnő Valkűr (Tessa Thompson) megindul Gorr ellen, és Jane Foster (Natalie Portman) személyében új szövetségesre találnak.
A tudós Jane Foster régen Thor csaja volt egy tök felesleges mellékszálként, gyakorlatilag jót tett a történetnek, hogy kihagyták,
de most visszatér, ráadásul egyszerre drámai és teátrális módon.
Súlyos beteg ugyanis, de Thor régi pörölye, a darabokra tört Mjölnir újra egyesül és (szuper)erőt ad a lánynak, aki női Thorként csatlakozik hőseinkhez, amitől támad némi zavar az erőben. A mennydörgés istenének ugyanis legalább annyira hiányzik Jane, mint Mjölnir, pedig már új fegyvere van, a Vihartörő, akinek/aminek nem esik túl jól mindez. És az egész többnyire nagyon vicces, de viszonylag ritkán izgalmas. Taika Waititi nyilvánvaló infantilizmusa nagyon frissítő, és világos, hogy ezzel új életet lehelt a Thor filmekbe, aminek láthatóan Chris Hemsworth is örült, de nem lehet non-stop ökörködni és mindig idétlenkedni – pedig az én idétlenség-küszöböm aztán tényleg rendkívül magas.
Minden este alvás előtt még lenyomok egy Family Guy epizódot, és tényleg tudom értékelni, ha valaki bármikor és bármivel kapcsolatban képes ellőni egy poént, majd a saját poénját megkontrázni, mert Waititi ezt csinálja, ami úgy 45 percig abszolút szórakoztató, de a dolog önmagáért való.
Érezni, hogy a poénok valahogy könnyebben jönnek, mint azok az ötletek, amik magát a cselekményt vinnék előre, ami sokszor egy helyben toporog, vagy alibiből tesz felesleges köröket.
Ami óriási kihagyott lehetőség, hiszen Jane Foster potenciálisan egy fontos érzelmi szálat hoz a történetbe, míg Christian Bale Gorrja akár a Marvel moziverzum legtragikusabb gonosza lehetett volna, ha tudnak vele mit kezdeni. Csakhogy Gorr és Foster nem jópofák, így nem kötötték le eléggé Waititit, aki ezek után nem is akart sokat vacakolni velük. Nyilván ezért volt, hogy minden látványossága, zajossága és harsánysága ellenére a szerelem és mennydörgés második felét néha untam, hiába üvölt jó hangosan a Guns N' Roses. Ami egy Marvel szuperhősfilm esetében szerintem ciki. Nem a Guns N' Roses, az jól szólt.
A gond nyilván az, hogy ha egy szerethető, kicsit bamba, érzelgős hústornyot csinálunk kedvenc űrvikingünkből, akkor nehéz varázsütésre újra kegyetlen, legyőzhetetlen harcossá válnia, vagy komolyan venni. Persze nem ördögtől való, hogy egy szuperhős komolytalan és mégis hős, a Deadpool filmek erre épülnek, és baromi jól működnek, mert ha akcióról van szó, az kellőképpen véres és izgalmas ahhoz, hogy egy másodperc alatt mi, nézők is üzemmódot váltsunk, de Deadpool akkor is penge, ha poénkodik, Thor nem az. Thor többnyire csak bambán nézi, ahogy az erős nők – Jane és a történet szempontjából gyakorlatilag felesleges Valkűr – akcióznak, ami persze megfelel a korszellemnek, de én Thorra, a vikingre, a mennydörgés istenére lettem volna kíváncsi. Ebből csak egy aranyos paprikajancsit kaptam, akin azért néha jót lehetett nevetni. Ja, és vannak viccesen mekegő óriáskecskék is, nem mintha szükség lett volna rájuk...
Értékelés: 7/10
