Hiába a rengeteg rafinált fordulat, a számos meglepetés, a filmet mégis színészei adják el, köztük Jeff Bridges megunhatatlan viharvert arca és Chris Hemsworth elmaradhatatlan kigyúrt felsőteste.
Van olyan, és biztosan veled is előfordult már, hogy egy társaságban folyamatosan csak egy ember beszél, teljesen kisajátítja a teret, látszik, hogy szereti hallani a saját hangját, és egyre csak osztja és osztja az észt, téged pedig egyre jobban irritál - még akkor is, ha az, amit mond, önmagában nem is feltétlenül marhaság. Drew Goddard (Ház az erdő mélyén) új filmje is így indul. Túlságosan is magabiztosan, saját okosságától öntelten, szófosóan, kicsit idegesítően. Mert érződik, hogy a rendező mindenáron brillírozni akar, ha szükség van rá, ha nem. Ezért mozgat annyi szereplőt, ezért váltogatja, - ha kell, ha nem - az idősíkokat, ezért ilyen parádésak a díszletek, és ezért vonultat fel annyi fordulatot, ami három másik filmre is elég lenne. És nem véletlen emleget Tarantino koppintást oly sok kritikus.
Szerencsére a játékidő felére már kevésbé zavaró ez a tempó, talán Goddard is visszavett egy kicsit a zsonglőrködésből és mire vége lett, majdnem megszerettem a Húzós éjszaka az El Royale-bant. Merthogy egy El Royal nevű szállodában járunk, és már itt kissé túlspiláztak mindent. A két állam, Kalifornia és Nevada határvonalára épített létesítmény ugyanis különös, és semmiképpen sem indokolt keveréke a filmekből oly jól ismert lepukkant autós moteleknek, minden szobája ilyen, a hall és a recepció viszont valamiféle luxushotel designer túlburjánzását mutatja fel. Ide érkezik gyors egymásutánban a nagypofájú porszívóárus utazóügynök (Jon Hamm), a kissé zavartan viselkedő pap (Jeff Bridges), a megviselt színes bőrű énekesnő (Cynthia Erivo) – abban a korban járunk, amikor a többi szereplő még négernek nevezheti őt -, és az ideges csinibaba (Dakota Johnson), akikhez aztán mások is csatlakoznak a későbbiekben. Hogy heten legyenek, mint a gonoszok.
És ahogy halad előre a történet, egyre több dolog derül ki minden egyes szereplőről, sőt, magáról a hotelről is - utóbbinál a rendező mellesleg saját ötleteit hasznosítja újra a Ház az erdő mélyénből. És ezek nagy része nyilván meglepetésként éri a nézőt, vagy legalábbis ez a rendező szándéka, de van, amikor nem jó a túl sok meglepetés, és most nem csak a szívbetegségről beszélek. Mert kicsit fárasztó, hogy kétpercenként ugrik ki a bohóc a dobozból, még akkor is, ha ehhez nagyszerű színészek asszisztálnak, és ebbe annyira beleveszünk, hogy sokáig nem is tűnik fel, hogy válik el a felvezetés és maga a történet, csak arra riadunk fel, hogy előbukkan Chris Hemsworth, úgy, ahogy ő szokott. Félmeztelenül, nedves farmerban, mert ez neki a védjegye, és nem tudom, hogy ő ragaszkodik-e ehhez, vagy a producerek várják el tőle, hátha behozza a harmincas unatkozó nőket a moziba. A szokásosnál is jobban ripacskodó Hemsworth aztán rendesen felpörgeti az eseményeket.
A Húzós éjszaka az El Royale-ban baromira zavarba ejtő darab, aminek kétségkívül számos érdeme is van, és nem csak azért, mert olyan főszereplők vannak, mint pl. Jeff Bridges, aki még akkor is iszonyú jó, amikor rossz. A sok fordulatból már csak a nagy számok törvénye alapján is akad jó pár, ami frappáns, ami tényleg üt, vannak jól felépített karakterek, mint mondjuk az énekesnőé, és a rendező van olyan rutinos, hogy tudja, minden szereplőnek meg kell adnia a lehetőséget, hogy egy kicsit csillogjon. A legtöbben élnek is ezzel, és ekkor már nem a túlságosan is rafináltnak gondolt sztori az elsődleges, végre más is szóhoz juthat. És ezért nézhető a film, ezért vannak szerethető részei, és a végére már kezd kifejezetten jól állni az elején még idegesítő túlstilizáltság. És amennyire idegesített az elején, annyira szórakoztatott a végén, mert akkor már nem éreztem, hogy okosabbnak akar látszani, mint ami.
Értékelés. 7/10
