A szégyenlős mosolyok egykori brit mestere majdnem betett a marmeládimádó macinak és a különben nagyon szerethető történetnek, mert ő még a ripacskodást is elripacskodja.
Paddington, a viharkabátos, marmeládimádó kismedve nálunk sosem volt különösebben népszerű, hiszen a karakter minden ízében angol, legfeljebb szuvenírként hozták haza a rokonok Londonból. Aztán három éve megérkezett az első élőszereplős mozifilm – természetesen maga a medve animált volt -. és odahaza akkora siker lett, amire még készítői sem számítottak, így aztán menetrendszerűen, mégis némi késéssel megjött a második rész is, amit nem cifráztak, csak az lett a címe: Paddington 2.
És a második résznek látatlanban is van egy nagy előnye az elsővel szemben: nem játszik benne Nicole Kidman! Nem színészi képességeivel van gondom, nyilván, hanem az általa játszott karakterrel, mivel egy őrült állatkitömő volt, akitől mindenki rettegett, most viszont egy majdnem ártalmatlan csirkefogót kapunk, és tegye mindenki a szívére a kezét: mikor és milyen körülmények között ijednénk meg Hugh Granttől? Merthogy ő Phoenix Buchanan, sokkal szebb napokat látott öntömjénező színész, aki mostanában csak kutyaeledel reklámokban kap szerepet. És Paddington, a Brown család örökbefogadott medvéje miatta kerül bajba, illetve egy értékes régi könyv miatt, amit Buchanan csórt el, mégis rajta keresik. A rács mögött azonban az örökké vidám maci új barátokra és szövetségesekre talál. Köztük Brendan Gleesonre, aki a Bokszer becenévre hallgat.
Én úgy vagyok vele, hogy mostanában inkább beülök bármely filmre, aminek Gleeson akárcsak a mellékszereplője, mint egy olyanra, aminek Hugh Grant a főhőse, de a fentiekből kiderül, hogy ezúttal nem kellett választanom. És Gleeson mogorva börtöntöltelékként zseniális, és persze apró hősünk, Paddington rajta illusztrálja, hogy jósággal és főleg jómodorral milyen sokra mehet az ember. Mert ugye angolokkal van dolgunk, akik számára felragyog a nap is, ha szépen szólnak hozzájuk, vagy ha kapnak egy kis narancslekvárt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a film nélkülözi az izgalmakat, sőt! Bár az első rész néhol kissé velőtrázó, néhol horrorisztikus jelenetei nem köszönnek vissza – mondom, az őrült Nicole megölni, megnyúzni és kitömni akarta a medvebocsot, és mindezt gyereknézők előtt -, de több hajsza és vad üldözés is akad, a legjobb két vonattal, és még egy szökést is kapunk a szigorúan őrzött börtönből, ami kicsit ismerős máshonnan.
A szökés konkrétan Wes Anderson 2014-es A Grand Budapest Hoteljéből lett megidézve, de van, ami ennél is ismerősebb. Hugh Grant pojáca csepűrágóját az elmúlt jópár év legjobb gyerekfilmje, a Lemony Snicket - A balszerencse áradása (2004) ördögi Olaf grófjáról mintázták, csak Jim Carey emeletekkel jobb komikus – és persze színész -, mint Grant. Innen már nyilván kiderült, hogy Hugh Grant nem tartozik a kedvenceim közé, és most is elpuskázik egy hatalmas lehetőséget, hiszen ez az ő filmje lehetett volna, a végén még egy revü számot is kapott, de most is csak ripacskodik és rángatja a szemöldökét. Így aztán az aligha kiemelkedő, de szerethető Paddington 2 sokkal inkább a mindig imádnivaló Sally Hawkinsé lett, aki az ezúttal technikailag is tökéletesen megvalósított maci örökbefogadója – és persze a csupaszőr és csupaszív Brendan Gleesoné.
