Van abban valami bizarr és groteszk, amikor fegyvertelen civilek ellen elkövetett, valóban megtörtént terrortámadások alapján készült, azokat feldolgozó filmeket néz az ember. Ilyen volt a rendkívül sokkoló, az eseményeket valós időben bemutató Utoya, július 22. (2018) a 2011-es mészárlásról, ahol egy szélsőjobboldali őrült mészárolt le tiniket és gyerekeket, és persze ilyen a Hotel Mumbai is, amely az egykor Bombay névre hallgató metropolisz elleni támadássorozatról szól, azon belül is a Taj Mahal Palace Hotel luxushotelben történteket játszva le újra. És miért bizarr ezt végignézni? Egyrészt azért, mert így egyfajta kukkolóvá válunk, akik egy vérfürdőre kíváncsiak, másrészt azért, mert ilyen formában az erőszak teljesen relatívvá, furcsa, távoli fogalommá válik, elveszítve valódi erejét, igazi drámaiságát.   

2008 novemberében merényletsorozat rázta meg Mumbai városát: a Lashkar-e-Taiba nevű pakisztáni iszlamista csoport 10 tagja összesen 12 célpontot támadott meg, vasútállomást, kávézót, egy zsidó kulturális központot és két luxushotelt. Legalább 174 ember veszítette életét, beleértve a támadók közül 9-et, és több mint 300-an sebesültek meg. Az elsőfilmes ausztrál Anthony Maras filmje szinte kizárólag a Taj Mahal Palace Hotel luxushotelben történtekkel foglalkozik, bár a vasútállomást és a kávézót ért támadásból is kapunk némi ízelítőt. És ehhez persze meg kell ismernünk a szálloda személyzetének egy részét, köztük a hórihorgas szikh pincért, Arjunt (Dev Patel a Gettómilliomosból) és a séfet (a veterán Anupam Kher), illetve néhány vendéget, hogy majd aggódjunk értük. És aggódunk is.

Maras ugyanis elképesztően jól vezényli le a támadás és a hotel „ostromát”, amihez adott a támadók háttere. Mert bár jól kiképzett, fanatikus terroristákról van szó, ezek egyben agymosott fiatal srácok is, akikről utólag tudni lehet, hogy a szegénység elől menekülve álltak be a Lashkar-e-Taiba soraiba, és az egyik legfontosabb motiváció számukra az volt, hogy mártírhaláluk esetén családjuk komoly összeghez jut – mármint helyi szinten komoly összeghez, mert az a pénz nálunk senkit nem venne rá semmire. Ezek a fiúk nem láttak még angol vécét, rácsodálkoznak a luxushotel berendezésére, és ugratják egymást, miközben embereket mészárolnak le, olyanokat, akiket ők nem tartanak embernek. És közben állandó összeköttetésben állnak pakisztáni kiképzőjükkel/irányítójukkal, aki hol biztatja, bátorítja, hol konkrét utasításokkal, tanácsokkal látja el őket - többek között a híradók beszámolóiból szerzett információk alapján. Ez az arctalan figura olyan, mint egy őrült terrorista és egy okos edző furcsa keveréke – a telefonbeszélgetések nagyrészt valódi felvételek alapján készültek -, és pont az a jó ebben, hogy nem csak egy dimenziót kapunk.

Azért lesz nagyságrendekkel izgalmasabb, amit látunk, mint a legtöbb akciófilmben, mert ezek nem kartonpapír terroristák. És a legfurcsább az egészben, hogy a terroristák sokkal „élőbb” figurák, mint azok, akik miatt izgulnunk kell. Mert van az amerikai építész (Armie Hammer) és indiai felesége (az iráni Nazanin Boniadi) a kisbabájukkal és bébiszitterükkel, és a bunkó orosz üzletember (Jason Isaacs), akikért persze izgulunk, de talán nem annyira, mint kéne. Mert nincsenek jól kitalálva, nincsenek jól megírva – és nem kapnak különösebben jó párbeszédeket sem -, és az különösen furcsa, hogy őket VIP vendégként ismerjük meg, az indiai szereplők is tökéletes, önfeláldozó személyzetként miattuk aggódnak, nem a saját életük miatt, némileg azt sugallva, hogy ők többet érnek másoknál. És nagyjából ez is történik: férfiak és nők hullanak körülöttük jobbra balra, de nézőként tudjuk, hogy azok nem számítanak, mert csak arra vannak, hogy érzékeljük a helyzet komolyságát. És például ezért groteszk dolog ilyen filmet nézni.

Csak jegyzetként: a mumbai Chhatrapati Shivaji vasútállomást ugyanekkor ért támadás során kétszer annyian haltak meg, mint a hotelben, de köztük nem volt külföldi állampolgár – és még az állomás nevét sem tudnánk kimondani. És bár a film kapcsán a várost, sőt, Indiát ért legsúlyosabb terrortámadásról írnak, 1993 márciusában ennél sokkal többen, 257-en haltak meg és 700-an sérültek meg egy olyan robbantássorozatban, amely egy valamivel korábbi, az ott élő muszlimok ellen végrehajtott mészárlást volt hivatott megbosszulni. És nem sokkal a filmbeli támadást megelőzően, 2006-ban hét egymás után felrobbanó bomba 209 ember életét oltotta ki, köztük 22 külföldiét, csak akkor nem volt olyan látványos az esetről tudósító média munkája.

Értékelés: 7/10