Kilenc évvel ezelőtt alaposan meglepte a filmvilágot a Táncoló talpak 2. rendezője. Annak önmagában nem lenne hírértéke, hogy egy 1979-es sikerfilmnek elkészül a negyedik folytatása is, sőt, a hasonlóan régi franchise-okról ennyi idő alatt jóval több bőrt szoktak lehúzni, és még csak nem is az az igazi kuriózum, hogy George Miller rendező a bemutató idején már a hetvenet taposta. A Mad Max – A harag útja zsenialitását az old-school szikársága adta: Miller a trendekre fittyet hányva nem bonyolította túl a sztorit, egy zsigeri heavy metal-filmet készített, amely az első perctől az utolsóig gyakorlatilag egyetlen akciójelenet. A Tom Hardy alakjában reinkarnálódó Max Rockatansky elindul A pontból B-be, csatlakozik hozzá az ellenség renegát katonája, Furiosa, és közösen száguldnak az elveszettnek hitt Éden felé, nyomukban a sivatag válogatott pokolfajzataival.

Azok után, hogy Miller már A harag útja előtt teljesen kidolgozta Furiosa előéletét egy külön forgatókönyv formájában, nem lehetett kérdéses, hogy az előzménytörténetnek el kell készülnie, pláne, hogy már a 2015-ös filmnek is a Charlize Theron által alakított karakter volt a valódi főszereplője. Nagyjából sejteni lehetett azt is, miről fog szólni a film – itt is A pontból kell eljutni a B-be, csak nem a fizikai térben, hanem időben, vagyis ki kell derülnie, hogy a Zöld Helyről elrabolt kislány felnőve hogyan vált Halhatatlan Joe imperátorává, és miért döntött végül mégis úgy, hogy fellázad ellene.

Attól nem kellett tartani, hogy Miller az önismétlés hibájába esik, Az eastwicki boszorkányoktól a Babe-en át a Háromezer év vágyakozásig terjedő munkásságát látva az nem az ő műfaja, és ezúttal nem is lehetett volna megoldani, hogy egyetlen őrült adrenalinfutamból álljon a cselekmény. Ennek ellenére rögtön egy hosszú, A harag útja legjobb pillanatait idéző üldözési jelenettel indul a cselekmény: a gyerek Furiosát marcona martalócok elragadják a családjától, de a kislány anyja a nyomukba ered. Furiosa végül így is a Chris Hemsworth által alakított őrült hadúr, Dr. Dementus fogságába kerül, majd belép a sztoriba régi kedves ismerősünk, a nem kevésbé kattant Halhatatlan Joe is.

Ha valaki esetleg azzal a kifogással élt volna A harag útjával szemben, hogy az akciójelenetek mellett a világépítés elsikkad, az a Furiosában megkapja a hiánypótlást, a fejezetekre tagolt történet ugyanis több szereplőt mozgat, és alaposabban rajzolja fel a hatalmi viszonyokat. Halhatatlan Joe uralma itt még nem megkérdőjelezhetetlen, Dr. Dementus érkezése felborítja a status quót, miközben a Sziklavár melletti másik két epicentrum, Gáz városa (Gas Town) és a Skulófarm (Bullet Farm) jóval nagyobb szerepet kapnak a törzsi háborúkban a 2015-ös filmhez képest.

Más kérdés, hogy A harag útja különlegességét pont az adta, hogy szakított a poszt-apokaliptikus filmek szokásos dramaturgiájával és világépítésével, nem magyarázta el, hogy milyen alapokon nyugszik a rendszer, csak bemutatta működés közben, és az új karakterek előéletéről sem derült ki túl sok minden, a néző saját maga köthette össze a szálakat, ha akarta. A Furiosa ebből a szempontból sokkal „konzervatívabb” produkció,

olyan, amilyen A harag útja lett volna egy klasszikusabb cselekményvezetéssel.

Ugyanígy az „új” szereplők is hagyományosabb expozíciót kapnak, és ettől kevésbé érdekesek is, még ha a színészek láthatólag 110%-ot is nyújtottak: a mindössze 30 sornyi szöveget kapó Anya Taylor-Joy élete legfizikálisabb alakítását nyújtja, Chris Hemsworth pedig olyan lelkesen ripacskodik, hogy egy kicsit talán túl is tolja.

A másik, hasonlóan lényeges különbség, hogy amíg A harag útja talán legnagyobb szexepiljét a helyenként cirkuszművészeti produkciónak is beillő kaszkadőrmutatványok adták, amelyek a stilizált látványvilág ellenére is egyfajta zsigeri realizmust kölcsönöztek a filmnek, addig a Furiosában több a CGI, és sok esetben gyengébb minőségűnek is hat. Az akciójelenetek egy része ezúttal is mozgó ostromszekvencia, csak a fehérre meszelt hadfiúk most nem támadják a Hadi Vas nevű monstrumot, hanem védelmezni próbálják Dementus motoros bandájától. Miller azonban az önismétlés helyett növelni akarta a téteket, így grandiózusabb akciókat is megálmodott, több szereplővel, látványosabb robbanásokkal, és olyan mutatványokkal, amelyeket már a legjobb kaszkadőrök sem tudnának végrehajtani a testi épségük kockáztatása nélkül. Emiatt is kap nagyobb szerepet a digitális technika, ami védhető döntés is lehetne, ha nem lennének annyira feltűnőek ezek a digitálisan megalkotott képsorok.

A Furiosát leginkább ez a két szépséghiba akadályozza meg abban, hogy felkerüljön ugyanarra a polcra, ahol A harag útja van, a kortárs akciófilmek és a franchise-ok mezőnyében azonban még így is kiemelkedően izgalmas produkciónak számít. Amíg az előző epizód azért nézhető újra akárhányszor, mert mozgóképes punk-rock koncertként és instant adrenalinlöketként szolgál, addig a több szereplőt mozgató, több helyszínt bemutató Furiosa rétegzettebb, komplexebb és sűrűbb, így az aprólékos világépítésnek köszönhetően másodszorra is garantáltan lesz benne felfedeznivaló. A jelmez- és látványtervezők, illetve a sminkes és a maszkosok ezúttal is ihletett állapotban dolgoztak a lenyűgözően bizarr új karaktereken – ebből a szempontból talán még A harag útjánál is nagyobb freak show a film –, amikor pedig a kulcsjelenetekben dübörögnie kell a harci zenének,

a nézőtéren ismét olyan eksztatikus állapotba kerülhetünk, mint egy bekrómozott hadifiú.

A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk.