Vannak filmek, amik ugyan nagyon jók, mégsem sikerült őket tökéletesen lezárni, mert vagy egy felesleges happy endet biggyesztett a végére a rendező, vagy valami nagy durranást tettek be finálénak, de akadnak más okok is.
Lincoln (2012)
Steven Spielberg életrajzi filmjének magvát nem elsősorban a polgárháború adja, hanem Abraham Lincoln (Daniel Day-Lewis) azon törekvése, hogy teljesen eltörölje a rabszolgaságot. Hihetetlen erőfeszítések árán sikerrel is jár, de munkája eredményét már nem láthatja. Miközben az elnök kabinetje tagjaival beszélget, eszébe jut, hogy el kell vinnie a feleségét a színházba (igen, abba a színházba!). Még befejezi egy mondatát, majd kisétál, miközben jellegzetes cilindere elhalványul a távolban. Ez lett volna a tökéletes pillanat a film befejezéséhez,
hiszen minden általános iskolás diák tudja, mi történik ezután.
Csakhogy a film pörög tovább, és látjuk Lincolnt a halálos ágyán feküdni, miután a Konföderációval szimpatizáló színész, John Wilkes Booth lelőtte. Spielberg sajnos nem hagyott semmit a képzeletre, ez a lezárás hatásvadász, szentimentális lett.
Vadállatok (2012)
Chon (Taylor Kitsch) és Ben (Aaron Taylor-Johnson) sikeres marihuánatermesztők és -kereskedők, akik nyílt kapcsolatban élnek Opheliával (Blake Lively). Csakhogy egy mexikói kartell be akarja magát vásárolni a bizniszbe, és amikor nemet mondanak, elrabolják Opheliát. Az ezt követő összetűzés során mindhárman halálosan megsebesülnek, majd egymás karjaiban intenek búcsút a földi világnak - plusz lemészárolnak még egy tucat mellékszereplőt is.
Kivéve, hogy nem ez történik,
és Oliver Stone a jócskán elcsépelt „az egész csak álom volt” trükköt húzza be, Ophelia feléled a rémálomból, majd a pasijai hamarosan kimentik a kartell fogságából, hogy mindannyian boldogan éljenek egy tengerparti bungalóban. Alapszabály, hogy minden filmnek, ami a „csak álom volt” trükköt alkalmazza, be kéne volna fejeződnie, mielőtt az illető felébred, mert nem kell minden áron happy end.
Lucy (2014)
Lucy (Scarlett Johansson), a Tajvanon élő amerikai diák drogot csempész a testében, csakhogy az új, kísérleti anyag bejut a szervezetébe. Ennek hatására Lucy agyának egyre nagyobb részét képes használni. Ezzel a megnövekedett funkcióval a telepátia, a telekinézis és a mentális időutazás képességeire tesz szert, és, hogy ezzel az emberiség hasznára váljon, felajánlja néhány tudósnak, hogy megosztja mindazt, amit tud. A film végéhez közeledve a lány feloldódik egy fekete anyaggá, amely szétterül a labor műszerein, és
Lucy egyfajta szuperszámítógéppé válik.
Egészen az univerzum születéséig utazhat vissza, ahol szemtanúja lehet az ősrobbanásnak, tudata összeolvad az őt körülvevő világgal, mivel kihasználta agya teljes kapacitását. Ez a videóklipre emlékeztető, felgyorsított „feloldódás” megtöri Luc Besson filmjének stílusát, hiszen egy eddig egy nagyon szórakoztató akciófilmet láttunk, ahol egy gonosz koreai gengszter a lány fő ellenfele – elég lett volna egy mondatban elmondani, mi fog történni.
A.I. - Mesterséges értelem (2001)
Ismét Steven Spielberg, és ismét egy túl hosszúra nyújtott befejezés. David (Haley Joel Osment) egy rendkívül fejlett robot, amelyet a szeretet képességére terveztek, amolyan pótgyereknek. Aztán, amikor már nincs rá szükség, a „családja” otthagyja az erdőben. David útnak indul, hogy megkeresse Pinokkió "kék tündérét", aki igazi fiúvá varázsolja, hisz akkor szeretni fogják, és a film vége felé úgy tűnik, megtalálja a Kék Tündért, akit keresett – egy szobrot egy elárasztott vidámparkban, de közben ráborul az óriáskerék is.
Kétezer évvel később fejlett robotok feltárják a megfagyott Davidet, és egy teljesen új világba viszik, ahol az emberek már kihaltak. Képesek újrateremteni volt anyukáját számára, hogy egy utolsó napot tölthessenek együtt, és a műanyuka elmondja neki, mennyire szereti őt. Boldog lezárás? Persze, de túlságosan mesterkélt, indokolatlan.
Forráskód (2011)
Colter Stevens százados (Jake Gyllenhaal) hirtelen felébred egy vonaton egy ismeretlen testben egy gyönyörű nő mellett, és miközben megpróbál rájönni, mi történik, a vonat felrobban. Hamarosan kiderül, Stevens néhány hónappal korábban súlyosan megsebesült, és a testét különleges érzékelőkre kötötték, így részt vehetett egy kísérleti küldetésben. A Forráskód rekonstruálja a múltat egy elhunyt személy visszamaradó emlékeinek felhasználásával, így Stevens beléphet annak tudatába, és megtalálhatja a vonatot elpusztító bombát. A film végén hősünk még utoljára belevág a Forráskódba, miközben parancsnoka megígéri, hogy nyolc perc után lekapcsolja testét a létfenntartó rendszerről. Hatástalanítja a készüléket, átadja a tettest a rendőrségnek, és éppen a nyolc perc lejártakor megragadja a nőt, akit megmentett, hogy megcsókolja. A csók szép vége lehetett volna, a nézők
maguk dönthetik el, mi is történt „valójában”. Ehelyett a film egyfajta párhuzamos univerzumban folytatódik, ahol az elhunyt férfiként él tovább, ami frappánsan hangzik, de valójában semmi értelme.
Cloverfield Lane 10 (2016)
A játékidő legnagyobb részében a Cloverfield Lane 10 feszült pszichothrillerként működik, hiszen egyszerre rendkívül izgalmas és nagyon nyomasztó volt figyelni, hogy a Mary Elizabeth Winstead által alakított fiatal nő csapdába esik John Goodman karakterének bunkerében. A férfi ugyan azt állítja, hogy csak az ő javát akarja, hiszen odafönt már mindent elpusztított egy alien támadás, de pont az a jó, hogy végig nem tudhattuk, hogy a figura igazat mond-e, ennél fogva érdemes-e egyáltalán lázadni ellene, vagy ő csak a kisebbik rossz.
Hősnőnk a bunkerből kijutva megtudja, hogy a világot valójában idegenek támadták meg.
A film egész tónusa megváltozik, ahogy Michelle megküzd földönkívüli ellenségeivel, és egy csapásra akcióhőssé változik át, ami, valljuk be, jól sikerült, ami cseppet sem illik a film többi részének hangvételéhez. A film azzal is végződhetett volna, hogy Michelle kilép a bunkerből, rájön, hogy idegenek lepték el a Földet, a többit már nem kellett volna mutatni, pláne nem ilyen feleslegesen bombasztikusan.
Széttörve (2016)
M. Night Shyamalan filmjének – ezúttal is – rendkívül izgalmas az alapvetése. Kevin (James McAvoy) disszociatív identitászavarban szenved, 24 különböző személyisége van, amelyek közül az egyiket egyszerűen csak „Szörnyetegnek" neveznek, és akinek a parancsára Kevin elrabol három lányt, és akiket Kevin különféle alteregói napokon át kínoznak. Mindeközben Kevin terápiára jár, ahol megerősítést nyer, hogy a különböző identitások mély hatást gyakorolnak az ember testére, és egyes identitások a fizikai adottságokat is megváltoztathatják. Ezután Kevin teljesen átváltozik a Szörnyeteggé, megöli terapeutáját és két foglyát, a túlélő lánynak, Casey-nek (Anya Taylor-Joy) azonban sikerül visszahoznia Kevint, azzal, hogy a teljes nevét kiáltja: Kevin Wendell Crumb!
A fiú ezután arra kéri a lányt, végezzen vele, hogy véget vessen a Szörnyeteg rémuralmának.
A filmnek itt kellett volna véget érnie – csakhogy a Szörnyeteg újra előkerül, és úgy mászik a falakon, mint valami állat, miközben üldözi Casey-t. Mindez nyilván a korábban elhangzott „fizikai kémia” elméletet hivatott igazolni, de az egész teljesen irreális, annyira, hogy már-már nevetséges.
Forrás: ranker.com