Eva Green – Sin City: Ölni tudnál érte

Kerek húsz éve tartó karrierje során a francia színésznő szinte tökélyre fejlesztette abbéli képességét, hogy gyönyörű, de nem feltétlenül jó szándékú (anti)hősnőket formáljon meg – legyen szó akár a 300 – A birodalom hajnaláról, akár a Casino Royale-ról.

Eva Green egyértelműen azon művészek egyike, akik annyira csábítóak és ellenállhatatlanok, hogy még a leghitványabb filmet is jócskán megemeli a jelenlétük.

Hogy lássuk, mindez hogyan működik a gyakorlatban, elég, ha megnézzük a Sin City méltán elfeledett folytatását, ami szintén Frank Miller képregényén alapul, de az első résztől eltérően elég gyatrán sikerült. Az Ölni tudnál érte alcímet viselő alkotásban Green Ava Lord karakterét alakítja, aki femme fatale-ként sorvasztja a férfilelkeket, és egyértelműen ő a legizgalmasabb az egész műben. Alakításában valami olyan féktelen vadság érhető tetten, amelynek köszönhetően ha a filmre nem is, rá biztosan emlékezni fogunk, és fájóan hiányzik a jelenléte a cselekmény során azokból a jelenetekből, amelyekben nélkülöznünk kell.

Michael Sheen – Alkonyat: Hajnalhasadás

Habár a Twilight-filmeknek hatalmas rajongótáboruk volt (van?), azért az nagy biztonsággal kijelenthető, hogy nem tartoznak a legacélosabb alkotások közé. Napestig sorolhatnánk a franchise hibáit, hiszen alapvetően olyan opusokról van szó, amelyek elsődleges célként a könyveredeti rajongóinak kielégítését tűzték ki célul, és hagyták a képzelőerőt, a fantáziát és a kreativitást másra. A sztereotípiákhoz való igazodás szinte az összes karaktert megformáló színészre is igaz – egyetlen kivételt azonban mégis találunk a sok sablonos alakítás között.

A sztori szerint Aro, a leghatalmasabb, ősöreg vámpír, és az őt életre keltő (muhaha) színész, Michael Sheen képes volt rá, hogy valódi mélységet és rétegeket adjon a figurának. A nézőknek így lehetőségük nyílt rá, hogy megértsenek valamit egy olyan lény szándékaiból, akivel amúgy nem lett volna könnyű azonosulni. Aro már olyan régóta él (létezik) a világban, és olyan sok mindent látott, amit nehéz hétköznapi halandóként megjeleníteni, Sheen mégis képes volt rá.

Még több rossz film jó alakítással

Szar filmek, zseniális alakítások

Egyedül Mads Mikkelsen alakítása értékelhető, minden más csapnivaló a Legendás állatok és megfigyelésük – Dumbledore titkai című filmben, ami nem is olyan ritka jelenség. Mutatjuk a hasonló együttállásokat!

Tovább

Oliver Platt – A három testőr

Alexandre Dumas kalandregénye egyike azon örökzöld történeteknek, amelyeket időről időre újra feldolgoznak (a legújabb adaptációról itt írtunk nemrégiben). Néhány filmes verzió az évek, évtizedek során klasszikussá nemesedett (például a Michael York – Richard Chamberlain – Raquel Welch – Oliver Reed-féle A három testőr, avagy a királyné nyaklánca), mindez azonban nem mondható el az 1993-as változatról – annak ellenére sem, hogy olyan (örök vagy korabeli) sztárok vállaltak szerepet benne, mint Kiefer Sutherland, Charlie Sheen, Chris O’Donnell, Rebecca De Mornay és Tim Curry.

Egyvalaki azonban annak ellenére is kiragyogott ebből a szereplőgárdából, hogy talán ő számít a legkisebb névnek a szereposztásból, hiszen azóta is főként kisebb-nagyobb mellékszerepeket eljátszó karakterszínészként ismerjük.

A Porthost alakító Oliver Plattről van szó,

aki külsejét tekintve meg sem közelíti az olyan fent említett színészeket, mint Sutherland, O’Donnell vagy Sheen, mégis van valami ellenállhatatlan karizmája, amit ezúttal is sikeresen kamatoztatott, így sokkal emlékezetesebb maradt, mint kollégái – vagy a film maga.

Brian Cox: Trója

A Gladiátor kirobbanó sikerét követően számos nagy hollywoodi stúdió döntött úgy, hogy az ókori világban játszódó látványos filmeposzokba invesztál. Az egyik leghíresebb, pontosabban leghírhedtebb példa erre a Trója, ami Homérosz Íliászának nagyon laza adaptációja, és amit Brad Pitt azóta is szívesen letagadna a filmográfiájában. Hiszen miközben a film tele van látványos speciális effektekkel és nagyszabású fordulatokkal, hiányzik belőle az a lélektani megalapozás, ami például a Gladiátorban megvolt.

A mostanság elsősorban az Utódlás című HBO Max-sikersorozat miatt emlegetett Brian Coxnak mégis úgy sikerült megjelenítenie a hősi eposz Agamemnón királyát (aki annak ellenére is háborúba indul a görögökkel a trójaiak ellen, hogy nem őt sértették meg), hogy abban egyszerre látjuk az erőt és az elszántságot. Agamemnónként Cox érdekes módon tényleg olyan, mint később az Utódlás könyörtelen, kegyetlen és kifejezetten brutális pátriárkájaként: habár egyetlen könnyet sem hullatnánk érte,

szinte lehetetlen ellenállni a belőle áradó karizmának,

és nem is tudunk máshova nézni, amikor ő van a vásznon/képernyőn.

Kristen Stewart: Úton

Habár Kristen Stewart gyerekszínészi bemutatkozása után a Pánikszobában egy sor kis független filmben is szerepet vállalt, az Alkonyat-filmek Bellájának megformálása annyira rányomta a bélyegét a karrierjére, hogy utána sokáig lehetetlen volt komolyan venni színészként. A sztár azonban lassan, de biztosan kitört ebből a gettóból, és ennek egyik fontos lépcsőfoka az a komplex alakítás volt, amit az Úton című Jack Kerouac-adaptációban nyújtott. A film maga fájóan felejthető lett, hiszen nélkülözi mindazt az erőt és dinamikát, ami a könyvet jellemzi; Stewart azonban olyan energiát pumpált a sok vértelen alakítás közé Marylou karakterének megformálásával, amivel egyértelműen megelőlegezte azóta látott nagy sikereit. A félresikerült alkotást ugyan jelenlétével nem sikerült megemelnie,

de van valami csodálatosan felszabadult a játékában, amivel egymagában kifejezte Kerouac munkájának lényegét, és amit bármikor szívesen újranéznénk.

(via Ranker)

Olvasd el cikkünk inverzét is!

5 rémes alakítás kedvenc filmjeinkből

Mark Hamill olyan volt 1977-ben Luke Skywalkerként, mint egy hisztis 10 éves, de Hugh Grant sem volt egy színészóriás az Igazából szerelemben, csak a táncával jól elterelte a figyelmet...

Tovább