Közel tíz évet kellett rá várni – de megérte. Kritika.

2015 júniusi bemutatásakor az Agymanók igazi szenzációt keltett, mivel a legmagasabb színvonalú animációs filmek sorozatgyártásáról ismert Pixar berkeiben már évek óta nem készült igazán magas minőségű eredeti tartalom. A 2009-es kiváló Felt követően csupán folytatásokat láthattunk a stúdiótól (Toy Story 3., Verdák 2., Szörny Egyetem), az egy szál Merida, a bátor című alkotást leszámítva 2012-ből, ami azonban hiába volt bájos mese, közel sem volt olyan komplex és kimagasló, mint a Pixar legjobbjai (Toy Story, Szörny Rt., L’ecsó, WALL-E, az említett Fel stb.).

Az Agymanók viszont talán azóta is a stúdió legjobban sikerült műve, hiszen kidolgozottság és pszichológiai megalapozottság tekintetében

talán még a Toy Story-filmek csúcsteljesítményét is meghaladja.

Az elgondolás, hogy az emberi elmében a különféle érzelmekért felelős manók laknak (Derű, Bánat, Harag, Undor és Majré), akik a szokásos hétköznapoknál nagyobb kihívással találják szembe magukat, amikor kis gazdájuk (azaz a kiskamasz lány, Riley) családjával új városba költözik, ami erősen összezavarja az érzelmi életét, egyszerűen lenyűgöző.

Stúdiótörténetileg az Agymanók folytatása pedig hasonló, sőt, talán még rosszabb körülmények közé érkezett, mint az első rész, hiszen a Pixar nagyon rég, a 2017-es Coco óta nem rukkolt elő igazán figyelemre méltó produkcióval. Hiába igen fejlettek lélektanilag az olyan közelmúltbeli Pixar-mozik, mint a gyászmunkáról szóló Előre, az elmúlást és a túlvilágot bemutató Lelki ismeretek, az előbújás és egy meleg kapcsolat metaforájaként is értelmezhető Luca vagy a pubertást szimbolizáló Pirul a panda, nem szóltak igazán nagyot, a Lightyear és az Elemi pedig kifejezetten csalódást keltettek (bár utóbbi nekünk tetszett).

Az Agymanók 2-t tehát kétszeresen is hatalmas várakozás előzte meg (az első rész minősége és a mostanság alulteljesítő Pixar-mozik okán), de a jó hír, hogy abszolút megérte várni rá.

A folytatás alkotói egyrészt lenyűgözően organikusan göngyölítették tovább a sztorit, a forgatókönyv önmagában is tökéletesen van megírva, a nagy egész mellett pedig az apró ötletek szintjén is kiválóan működik.

Kritikánk az Elemiről

Elő a zsepikkel, megérkezett az új Pixar-mozi!

A négy őselem érzelmi életét bemutató Elemi a csúcsra járatja a neves animációs stúdió antropomorfizáló hajlamát. Kritika.

Tovább

A cselekmény ezúttal azt járja körbe, hogy a 13 éves Riley-n az előző részben megénekelt prepubertást követően

hirtelen kitör a kamaszodás,

ami még a korábbiaknál is komolyabb feladat elé állítja apró hőseinket: olyannyira, hogy ez az új helyzet új érzelmek, azaz új agymanók bevetését is megköveteli – aminek persze a jól összeszokott, régi csapat tagjai nem feltétlenül örülnek; de azért (egy darabig legalábbis) mindent megtesznek, hogy zökkenőmentes legyen a közös munka.

Itt van tehát a sokunkat a tinédzser éveket követően is elkísérő szorongás, vagyis Feszkó, aki lelkiismeretesen gondoskodik róla, hogy bármilyen apróság is történik, Riley rögtön lefuttassa magában a lehető legrosszabb forgatókönyveket a „mi történik, ha…?” kérdés mentén; Irigység; a szintén a kamaszkori eszméléskor feltámadó szégyen (becsületes nevén Ciki), na és nem utolsósorban a kamasz lány kívánt mértékű flegmaságáról gondoskodó unalom (Uncsi, aki elképesztően találó módon elegáns távolságtartását kifejező francia akcentussal beszél).

A bonyodalmat az indítja be, hogy a Derű totális ellentettjeként működő Feszkó átveszi a parancsnokságot, egyetlen mozdulattal tönkreteszi Riley elmúlt években gondosan felépített énképét, Derűnek, Bánatnak, Haragnak, Undornak és Majrénak tehát afféle fordított heist movie mintájára egyesült erővel vissza kell lopniuk azt a Fejhadiszállásra. Mindennek a keretét pedig az a különleges esemény adja, hogy az érzelmek gazdája épp egy sorsdöntő hokitáborban van, ahol egyrészt még utoljára lehet együtt addigi barátnőivel, másrészt egyszer és mindenkorra eldől, hogy beválogatják-e a menő lányok közé, azaz a legjobb hokisokat tömörítő gimis csapatba.

A hokitáboros keret pedig nemcsak azért különösen jó találat, mert egy ilyen eseményt egy 13 éves kamasz az adott pillanatban tényleg sorsdöntőnek értékel (tűnjön bármennyire is jelentéktelennek később, a felnőtt évekből visszatekintve), másrészt ez a sztori adott rá lehetőséget, hogy ezúttal az agymanók saját külön kis univerzuma mellett nagyobb bepillantást kapjunk Riley életébe, aki az első rész mellékszerepéből (amikor a cselekmény csak egyszer-egyszer tekintett ki rá) a manókkal egyenértékű főszereplővé válik (ezzel párhuzamosan egyébként Derű sem uralja el annyira a sztorit, mint az első filmben: most sokkal fontosabb szerepet kaptak fentebb felsorolt társai).

Az alkotók tehát helyesen ismerték fel, hogy ha a bűbájos, kedves figurákért bármilyen körülmények között lelkesedő legkisebbek és kicsit nagyobbak, illetve az Agymanókat fejlettebb szinten értelmező felnőtt közönség mellett a valódi célközönséget, a kamaszokat is meg akarják nyerni, akkor elő kell léptetniük Riley-t,

és a korábbiaknál sokkal jobban kidolgozni a hozzá kapcsolódó cselekményszálat.

De az Agymanók 2-vel persze a legjobb Pixar-alkotások jó szokásához híven nemcsak az elsődleges célcsoport tud azonosulni, hiszen lélektanilag olyan pontosan, szépen dolgozták ki Riley és kortárscsoportja, köztük legjobb barátnői, illetve új ismerősei kapcsolatát (különös tekintettel az igazodási kényszerre, a megfelelési vágyra vagy múltunk kínossá vált pillanatainak megtagadására), hogy az felnőttként is van, hogy jólesően, van, hogy fájdalmasan ismerős lesz a számunkra.

Derű viszont szerencsére gondoskodik róla, hogy ha magunkra is ismerünk a folyton szorongó, pánikrohamot okozó Feszkóban, a kínosan sokszor feltámadó Cikiben vagy a tagadni próbált Irigységben, felszabadultan és szép élményekkel távozzunk a moziból.