Amikor 2015-ben kijött az Agymanók, a közösségi médiában terjedni kezdett egy népszerű mém arról, hogy a Pixar stúdió azt követően, hogy megmutatta, milyen az, amikor a játékoknak, a bogaraknak, a szörnyeknek, a halaknak, az autóknak, a patkányoknak, a robotoknak stb. vannak érzelmei (utalva az animációs filmes cég Toy Story, Egy bogár élete, Szörny Rt., Némó nyomában, L’ecsó és Verdák című filmjeire), bebizonyította, hogy

az érzelmeknek is lehetnek érzelmeik.

Az Agymanók alapötlete szerint ugyanis egy tinédzser agyában egy költözés hatására teljesen összezavarodnak az érzelmek, azaz a lány egészséges emocionális életét irányító Derű, Bánat, Undor, Harag és Majré – és nemcsak szórakoztató, de kifejezetten megindító volt figyelni, hogy az emberekhez hasonlóan ezeknek a megszemélyesített indulatoknak is vannak saját érzelmeik. 2023-ban pedig a Pixar szintet lépett, és eljutott egészen odáig, hogy a négy őselemnek, azaz a földnek, a levegőnek, a tűznek és a víznek is vannak érzéseik.

Ez a szintlépés azonban csak a high concept szintjén jelent fejlődést, a feldolgozás összetettségében inkább visszalépés, hiszen az Agymanók túl tudott jutni az egyszerű antropomorfizáción, és rendkívül komplexen mutatta be a Központban, azaz az emberi Agy központjában lakó érzelmek összmunkáján és egymáshoz való viszonyán kívül azt is, hogy milyen múltbeli traumák mozgatják, milyen jelenkori viharok dúlják és milyen jövőbeli ígéretek irányítják egy tinédzser lány hétköznapjait és a váratlan helyzetekre adott reakcióit.

Az Elemi ezzel szemben bűbájosan és a szokásos fantáziával és kreativitással ugyan, de visszamegy a beszélő-gondolkodó játékok és állatok szintjére, azaz egyszerűen azt mutatja meg, milyen lenne, ha az elemeknek is lenne saját civilizációjuk, azaz városuk, benne a saját családjukkal és az általuk vezetett kis vegyesbolttal. Ez az antropomorfizálás azonban a filmben oda-vissza működik, azaz pár perc után megfejthető, hogy

Ahogy pedig halad előre a cselekmény, az is kiderül, hogy a középpontban álló tűzelemek (akiknek hamarosan születik egy Parázs nevű kislányuk is) speciálisan az ázsiai amerikai közösséget szimbolizálják, mivel számukra is rengeteget jelentenek a hagyományok, és hatalmas elvárásokat támasztanak az utódaik iránt, azaz azt szeretnék, hogy az általuk vezetett kis boltot az időközben fiatal nővé érett Parázs vegye át – de csak akkor, ha készen áll rá.

Az ázsiai amerikai kisebbség generációs különbségeit ábrázoló cselekményszálat az alkotók csakhamar egy őselemközegbe helyezett Rómeó és Júlia-történettel dobják fel: Parázs ugyanis egy, a boltot ért kisebbfajta katasztrófa (beázás) során megismerkedik egy érzelmes vízügyi ellenőrrel, Örvénnyel, akivel annak ellenére is szimpatizálnak egymással, hogy

ők ketten szó szerint tűz és víz.

Bimbózó kapcsolatuk próbáját pedig egy olyan küldetés jelenti, amit együtt kell teljesíteniük.

A tiltott szerelem motívuma elsőre elcsépelt fogásnak tűnhet, és az is – de vannak olyan dolgok, amik egyszerűen mindig működnek; főleg, ha olyan jól vannak megírva a poénok és a párbeszédek, mint az Elemiben. Az őselemek világát ugyan nem gondolták túl a forgatókönyvírók és vizuálisan sem mutat túl sok újdonságot, de nagyon frappánsak és beszédesek az olyan ötletek, amelyek a vízelemek gyakran túlcsorduló érzelmeit és a tűzelemek (elsősorban Parázs) túlhevülését illusztrálják, tökéletesen példázva a(z emberi) túlérzékenység és indulatkezelési problémák mibenlétét.

Az Elemit egyébként a Dínó tesót jegyző Peter Sohn rendezte, aki az élvonal helyett ezúttal is inkább másodvonalbeli Pixar-filmet alkotott, így

műve várhatóan nem válik olyan klasszikussá, mint a Toy Story, a Szörny Rt., a Némó nyomában, a Verdák, a L’ecsó vagy az Agymanók,

de attól még, hogy nem olyan összetett, egy egyenesen a szívet célzó bűbájos mese, amit kár lenne kihagyni.

Még több Pixar

Nagyon bájos kudarc a Lelki ismeretek

A Pixar régóta várt, menet közben Oscart nyert egész estés animációja elmereng az élet értelmén, miközben gyakran elfeledkezik a saját történetéről.

Tovább

A forgatókönyv humorfaktoráról és romantikus elemeiről a John Hoberg – Kat Likkel alkotópáros gondoskodott, akik civilben is egy pár (és nem mellesleg már A nevem Earl című zseniálisan vicces sitcomban is dolgoztak együtt), míg a bevándorlólét hitelessége, illetve az első és másodgenerációs emigránsok között feszülő nemzedéki ellentétek autentikussága minden bizonnyal a harmadik forgatókönyvírónak, az ázsiai amerikai Brenda Hsueh-nek köszönhető (de egyébként megtévesztő neve ellenére a rendező, Peter Sohn is másodgenerációs ázsiai amerikai: szülei Koreából érkeztek New Yorkba).

Összmunkájuknak köszönhetően ha az Elemi nem is hat olyan elementáris erővel (haha), mint a Pixar legjobbjai, egyszerre ravasz és kifinomult módon tehet sokat az érzékenyítésért a másság, egészen pontosan az etnikai kisebbségek elfogadásában, érzéseik, problémáik, értékeik és napi gondjaik-bajaik megismerésében

– miközben ha nem akarunk ennyire mélyen belegondolni, akkor egyszerű meseként is tökéletesen működik a lobbanékony tűzlány és az érzelmes vízfiú szerelméről.