Szabó Lőrinc

Anélkül, hogy bírálni szeretném a legbensőbb egyezségeteket, véleményem és gondolataim alakultak ki ezzel kapcsolatban az első döbbenet után.
Nekem ez elképzelhetetlennek tűnik, hogy két ember, évtizedek alatt egyetlen durva szót nem mond egymásnak, semmilyen helyzetben. Ez nem életszerű. Az élet nehéz és kemény, és vannak helyzetek, amikor az ember idegei nem bírják a feszültséget, és olyankor elhangozhat egy-egy durvább szó, esetleg határozottabb hangon. De ettől még nem szeretik egymást kevésbé az emberek.
Ez az egyezség, amiről írsz, olyan, mintha azt mondanám életem párjának, hogy nagyon szeretlek téged, te vagy a mindenem és az életem értelme, de ha egyetlen hibát vétesz, akkor elköszönünk egymástól. Mert ezt az említett hibát nagyon könnyen el lehet követni. És elég ennyi mindannak a lerombolásához, amit közösen, évtizedek alatt felépítettetek?
Szerintem a szeretetbe bele kell, hogy férjen a másikat tovább szeretni, és el nem engedni akkor is, ha véletlenül hibázik. Ez a szeretet lényege, a megbocsátás. Az első hibánál történő elköszönésből hiányzik a megbocsátás esélye.

Egyébként minden mással maximálisan egyetértek.

Első soron köszönöm az ideillő Márai idézetet!
Ugyanakkor, bár valóban erős a Semmiért egészen verssel való párhuzama is; ismerve valamelyest Márainak a feleségével való, hat évtizedes kapcsolatát; az író megélt valóságában a leírtaknak az ellenkezője is (!) egyként igaz volt. Az ember gyakran védekezőpozícióba szorítva magát, a vélt igazáért való harca közben nem ismeri fel, hogy a látszólagos ellentmondások egyáltalán nem kizárják, hanem esetenként jól megférve inkább kiegészítik, feltételezik egymást.
Szerintem Márai sorai is így jártak, mert miközben az egyik lehetséges megközelítéssel vitatja a másikat; érdemes megfigyelni, hogy önleleplezően, milyen szépen írja le azt, amit elutasítani látszik. Márai iránt illő tisztelettel, ő sem mércéje senki elsodró érzeményeinek. Ahányféle ember annyiféle szerelme, senkié sem definiálható az egyik lehetséges szélsőségű megközelítéssel. A szerelem önzése és önzetlensége is jól megférhet egy emberben és egy kapcsolatban is egymás mellett.
Évtizedeink után mi is így vagyunk evvel: a mindennapjainkban kölcsönösen egymásra figyelő, a másikat óvó önzetlenséggel élve is, szeretettel moderáltan felvállaljuk az önzéseink őszinteségét is. A Semmiért egészen című vers pedig felrázó tükröt tart elénk, hogy az adott életszakaszban hányadán állunk ennek hangsúlyaival. Ez a vers egyébként "csak" egy a számos e tárgyú kedvencünk közül, és nagyon jól megfér pl. Radnóti Miklós Tétova óda, Juhász Gyula Szerelem című versével (sat. gyengéden szelíd költeményekkel) is. Így aztán, talán hihető, hogy mi a kérdéses vers kedvelőiként sem bántjuk egymást. Még szóval sem, annyira nem, hogy az évtizedekkel ezelőtti, máig kompromisszum nélküli természetességgel megélt egyezségünk szerint: a köztünk, bármely irányból elhangzó első durva szó után elköszönünk egymástól.

Egyébként ez egy kicsit olyan, mintha azt mondanánk: mindenkinek választania kell, hogy jin vagy jang; pedig hát e kettő egységként valóság. És annak a két embernek aki együtt rajzolja, meg kell találnia a mindkettőjük számára minél harmonikusabb változatát !
( A fenti 70x70-cm-es fatábla-kép főhelyen van szobánk falán. )

Azt hiszem, minden azon múlik, hogy mennyire fontos az ember számára a szerelem. Aki benne van mélyen, annak valószínűleg nem idegen az ilyen hozzáállás, amit én kifogásoltam. Amikor valaki ilyen megszállottságban él, az nem tud józanul mérlegelni, és a gondolkodása, értékítélete eltorzul. A bujkálás, a titok, és a mindent szétromboló, unalmas hétköznapi problémák hiánya valóban piedesztálra tud emelni egy kapcsolatot, megóvja attól, hogy ellaposodjon, ugyanakkor iszonyú idegmunka is valószínűleg, és nem tudom elképzelni, hogy 25 évig hogyan lehet kibírni. Az örökös félelmet, bizonytalanságot, és megalázottságot. Hogy lehet kibírni, hogy nem oldják meg/fel a konfliktust. 25 év nagyon sok. Túl sok, nem reális. Én nem tudnék így élni, azt hiszem, nekem ennyire nem fontos a szerelem. Vannak más, fontosabb dolgok, amiket nem éri meg veszni hagyni.
Érdekes vers a Nem nyúlok hozzád....szép és alázatos, de semmiképpen nem olyan erőteljes, mint a másik. A Semmiért egészen egy páratlanul különleges vers, éppen a durvasága és a kegyetlensége miatt. A szavak úgy vannak egymás mellé helyezve, hogy ennél tökéletesebben nem lehetett volna megírni. Nagyon szép a másik két vers is, a szelídebbek, próbáltam is rájuk figyelni, de nem ment, mert valamiért ez üt oda akkorát, hogy az emberben megáll minden. Ez az a vers, ami mellett nem lehet közönyösen elmenni, mert vagy nagyon egyetért az ember, vagy nagyon nem, de a lényeg az, hogy oda kell rá figyelni, mert az ember nem tehet mást. Van benne valami elementáris erővel lesújtó fájdalom, ami magával rántja az embert.

A szerelem nagyon nehéz ügy, és az embernek el kell döntenie, hogyan értelmezi, és mennyire enged a rabságnak. Hogy mi ez valójában, azt Márai Sándor fogalmazta meg a legpontosabban, ebben az írásban:

https://www.facebook.com/291669617611893/photos/a-szerelem-ha-igazi-mindig-hal%C3%A1los-%C3%BAgy-%C3%A9rtem-nem-c%C3%A9lja-a-boldogs%C3%A1g-az-idill-a-k%C3%A9/815515015227348/

Nem másoltam ide, mert nagyon hosszú. De a Szabó-Korzáti féle kapcsolat az pontosan olyan volt, ahogyan itt meg van írva, és úgy is végződött.

Jó annak, akinek még olyan szép vágyak vannak a lelkében, hogy a társával egymás szemébe nézve mondjon verset-ez irigylésre méltó. Nem azért írom ezt, mert nem szeretek senkit, hanem mert a mi szeretetünk más, a mi érzéseink békések, néha nevetősek, néha haragosak, de inkább mélyek, és nem ártalmasak. Mi inkább együtt énekelünk, az jobban megy, mint a szavalás :-)
Nem kell bele ez az egymás húsába marás, és a másik megfélemlítése. És ez nekem így többet ér, mert önzetlen és felvállaló.
Vérmérséklet kérdése, hogy az ember mennyit enged be az életébe ebből. Én azt hiszem, ha korban nem is, de lélekben már megöregedtem ehhez, nem vágyom a Szabó-Korzáti típusú érzelmekre, mert tudom, hogy az mivel jár, és talán azért nem tudok azonosulni ilyesfajta szenvedélyekkel, mert már nem érzem, hogy megérné. Fiatalon nem így gondolkodtam, de mostmár igen. Olyan sok fontos, nagy dolog van az életben, hogy én nem vállalnám fel ezt a vergődést néhány lopott pillanatért.

De ez az én véleményem. Én ilyen vagyok. Más pedig másmilyen. Elfogadom azt, aki másként látja és érzi. Annak a lelke még valószínűleg fiatalabb, mint az enyém.
És nagyon jónak tartom azt a mondást, hogy amiben nem értünk egyet, abban nem nekem van igazam. :-)

Most látom csak, végtelen szégyenlősségében bázis letiltatta magát mert nem bírja már elviselni szíve viharait. ott az a vers.
csak ha belépek
én nem láthatom ;-)
ohóó.. ravasz mint a mezők lilioma..!

Kérem a tisztelt moderátorokat, hogy helyezzék vissza jogaiba azt a csodálatos és gyönyörű szabólőrinc verset, amellyel pár napja bázis szerelmet vallott nekem, kínban könnyeket hullatva nagy magányában!
Én azon felette meghatódtam és bár szemérmem tiltja, hogy válaszoljak, mégis
hogy van ez, hogy Szabow laurensz topikjából kitörlik a delikvens versét???
vagy a topik jóakaratú üzemeltetői így akarnak ösztönözni minket hogy saját poémáinkkal díszítsük fel a nagy tollforgató virtuális panteonját?
Hiszek az ideális társadalom hamarost létrejöttében, s ím: már felülről ösztönöznek minket kreativitásra és önzetlen művészeti tevékenységre -mindezt anélkül, hogy bármi ellenértéket kérnének érte.
Ez igen..!
Érdemes volt idáig reménykedni, komolan

SZABÓ LŐRINC: NEM NYÚLOK HOZZÁD, CSAK NÉZEM, HOGY ALSZOL

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
- Nem, nem, bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten,
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten... Óh,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s husod
isteni-mély nyugalmát - : hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kiván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez... Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen...
Igazad van... Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk -: igen, így
süllyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nna ugye, hogy nem nekem van igazam!
Valóban egy versnek vagy bármely más műalkotásnak egyéb befogadói feltételek teljesítése nélkül is kell hatnia, önmagáért kell jótállnia. Azért, ha egy emberről, helyzetről, érzésről, vagy ezek hátteréről több információnk van, mégis közelebb kerülhetünk a mű valódi üzenetéhez. Én csak ehhez próbáltam további mérlegelésre érdemes támpontokat adni; hogy miket érdemes figyelembe venni, mielőtt elvitatnánk Szabó Lőrinctől és Korzáti Erzsébettől az egymás iránti szerelmük, ily versekre késztető csodáját.
Egyébként, amikor azt írta, hogy megrázóan szép, akkor nagyon közel kerültek egymáshoz és egyben a vers lényegéhez az általa kiváltott érzéseink. Azért említettem a feleségemet is, mert amikor ő mondja mélyen átérezve ezt a verset, akkor azt nyilván nem az egyoldalú férfiönzés "áldozataként" teszi. Talán érdemes egymás szemébe nézve mondani és akkor feltárulhat az, hogy miként kölcsönös az, ami egyoldalúnak látszik.

Akkor ti jobban elmerültetek e témában, mert én a többi, említett verset nem olvastam. Majd megteszem. De szerintem egy versnek önmagában kell kerek egésszé összeállnia, és önmagában kell befejezettnek lennie, nem lehet feltétel a reális képalkotáshoz még más versek elolvasása is.
A többféle szemléletmóddal egyetértek, mindent lehet nézni más szemszögből, nem az enyém az egyetlen.
Ha erre a versre úgy tekintek, mint szavak halmazára, akkor azt mondhatom, hogy művészi szempontból mindig is megrázóan szép volt számomra is. Nekem csak a tartalmával kapcsolatban van/volt kifogásom.

" feltétlen odaadású, kölcsönös erővel követelő és összekapaszkodó vágyú"

Hát.....nem tudom.

"Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;

Semmiért egészen (magyarul add oda magad egészen, és ne várj érte cserébe semmit)

És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Míg magadra gondolni mersz,...
Addig énhozzám nincs közöd.....'.

Ezen mondatokat alapul véve én nem érzem az önzést kölcsönösnek. Ő maga mondja ki, hogy zsarnokságom-és nem azt mondja, hogy zsarnokságunk.

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

》... , hogy a műfordításairól se feledkezzünk meg!
Christian Morgenstern
Hal éji éneke című verse
Szabó Lőrinc 360 fokos fordításában.

Mivel azokat messzemenően tiszteletben tartom, természetesen távol áll tőlem, hogy bárkinek a legszemélyesebb vers és egyéb érzeményeit vitatnám! Viszont épp ebből is következően, szerintem egy költői életmű szerelmes versei sem egy konvencionálisan moralizáló, idealizáló mércével mérendőek.

Mindemellett egy másik lehetséges látásmódként, a feleségemnek (egészséges szemléletű nő!) a saját érzéseit is kifejezően, versmondóként is az egyik legátéltebb, legfontosabb verse a Semmiért egészen! Szerinte (sem) ez egyáltalán nem az egyoldalú férfiönzés verse, hanem a szaggató ellentmondásaival is őszintén szembenéző, feltételek nélküli és megalkuvást nem ismerő, feltétlen odaadású, kölcsönös erővel követelő és összekapaszkodó vágyú, egymást kiegészítő szerelmi önzéseké.
Egyébként, szerintem is így mutatkozik ez akkor is, ha Szabó Lőrinc szerelmi költészetéből ezt a verset nem kiragadjuk, hanem emelkedett egységben olvassuk össze a többivel (Pillanatok, És mikor újra megcsókoltalak, Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol, Ujjaink, Neki az élet szerelem, Nekem az élet szerelem sat.), melyekben egyértelműen a szerelem odaadó alázatának költői megfogalmazásait olvashatjuk.

Ugyanezt látszik alátámasztani az is, hogy Szabó Lőrinc a Semmiért egészen keletkezésének évében (1931.) rajongó, féltő szerelemmel így ír egyik levelében Vékesné Korzáti Erzsébetnek:
„Kislányom, nagyon kedves vagy nekem, nagyon szeretlek, nagyon a barátod, testvéred, urad és szolgád vagyok. Te is nekem? (Az urad: úgy értem, hogy szeretnék az lenni, rendelkezni veled, életre-halálra. Ne haragudj érte.)"

Amiben nem értünk egyet, abban nem nekem van igazam.

kell a regény is
másképp asziszik tahók vagyunk

Mindketten sokkal jobban és lényegretörõbben, rövidebben megfogalmaztátok a lényeget, mellyel minden pontjában mélységesen egyetértek. Gyakorlatilag én is ezeket akartam elmondani a regény helyett. :-)

szabólõrinc egy pöcs.

Szó sincs róla! Hála az Égnek, a férfiak többsége nem ilyen. Talán félreérthetõ volt a megfogalmazásom.
Amit leírtál, azzal annyira egyetértek, hogy nem is tudok hozzátenni semmit, illetve egy rövidke megállapítást mégis, megerõsítésképpen, méghozzá megkönnyebbült sóhajjal. Vannak lélekközösségen és kölcsönös szereteten alapuló férfi-nõ kapcsolatok, amelyekben igazi, egymást tisztelõ társa az egyik a másiknak. Ez az, amire vágyik az ember, legyen az férfi vagy nõ.

Gondolod, hogy ez a férfiak alapelvárása a nõkkel szemben? Mármint lehet ezt általánosítani? Mert úgy gondolom, hogy ez a vers egy nagyfokú, zsarnoki önzésre épül, és ez a felfogás személy szerint nekem nagyon ellenszenves. De remélem, vannak önzetlen férfiak is, akik nemcsak birtokolni és kapni akarnak, hanem adni is. Nem hiszem, hogy ez a vers a férfiak általános vágyát fogalmazza meg, mert az baj lenne.
Köszi a linket, el is fogom olvasni, de találtam egy rövidebb összefoglalást is errõl az érzelmi háromszögrõl,amiben a lényegi elemek benne foglaltatnak.
Ez a kapcsolat így, a költõ és a két hölgy között alapvetõen nem a tiszteletre épül, hanem az önzésre. De nem tudom, a század elején még ennyire nem volt elfogadott a válás, amivel ezt az egész problémát egészségesen meg lehetett volna oldani? Ugyanis ha egy házasságba ilyen huzamos ideig belefér egy harmadik ember is, az a házasság halálra van ítélve, és görcsösen fenntartani zsarnok önzés, mert csak szenvedést okoz.
Kapcsolatot fenntartani két különbözõ emberrel emberi gyengeségre vall, és nagyon megterhelõ lehet.
Ha Korzáti és Szabó ennyire jól passzoltak minden tekintetben, akkor ezt fel kellett volna vállalni, a feleség hisztériája ellenére is, tiszta helyzetet teremteni, ami lehet, hogy rövid távon szenvedéssel jár, de hosszú távon mindenki jobban járt volna, elkerülhetõ lett volna a gázcsap az egyik oldalról, meg a lassú önpusztításból eredõ megbetegedés a másik oldalról. Mert szerintem a legfontosabb dolog mégiscsak maga az élet, hogy éljünk, a többi dolog nem lehet ennyire fontos.
Mindenki eldöntheti saját maga, hogy mit és mennyit képes felvállalni egy férfi kedvéért. Azt hiszem, az a nõ, aki bármit képes felvállalni, hogy bármi áron megtartson valakit, az elõbb utóbb már nem lesz annyira érdekes. Ugyanis a férfi számára az a vonzó, ha egy nõ erõs, és képes tõle függetlenül is létezni, nem kapaszkodik bele görcsösen. Úgy tudom, ez az igazán vonzó.
25 titkolózásban és bûntudatban eltöltött év rendkívül pusztító lehet, elvonja az energiát fontosabb dolgoktól, mert az sem igazán életképes, ha egy kapcsolatot csak ez a felfokozott izgalom tart össze, hogy titkolózni kell.
Persze a mûvész emberek nem fontolgatják ezt, belevetik magukat vadul, nagy hévvel, csak kérdés, hogy a következményekért érdemes e.
Persze minden életkorban mást igényel az ember, és változik a párkapcsolatról alkotott felfogása is. De aki már meghiggadt, és tapasztalt dolgokat, az többre értékel egy napsütötte erdei sétát kézen fogva azzal, akit szeret, egy olyan embert, akit békés nyugalommal, tiszta lelkiismerettel szerethet, és akivel képes az élet megpróbáltatásainak közösen vállvetve nekifeszülni, megosztani a jót is, rosszat is, mert egy kapcsolat csak akkor életképes, ha nem csak én vagyok fontos, nemcsak az én igényeim, hanem a másiké is. A hosszútávú kapcsolatok alapját mindig is ez az alapelv vezérli.
Az a nõalak pedig, akit a versben felvázolván eme férfi igényel, egy élettelen babának tûnik, akinek nincs saját akarata, hanem úgy hajlik, ahogy a szél fújja, élettelenül. Távol álljon minden egészséges szemléletû nõtõl ilyenné válni, ha élni akar. Szép vers, a szavak, a rideg keménység megfogalmazása tökéletes, de a mondanivaló mélységes ellenszenvet váltott ki belõlem mindig is. Mindenesetre az alkotás remekmû, mert a mûvészetnek fontos feladata az emberi gyarlóság kifejezése.

Nagyszerû megfogalmazása annak az önfeladásnak, amit egy férfi vár el egy nõtõl. Vonzó és taszító egyben, hosszú távon nem sokan bírnák ki.
Szabó Lõrinc nem volt könnyû ember, nagyrészt el is ismerte, és talán nem is akart más lenni, Korzáti Erzsébet huszonöt évig többé-kevésbé képes volt a kérésnek? - követelésnek? eleget tenni. Aztán nem bírta tovább.

Kettejük történetét a DIA jóvoltából a neten is el lehet már olvasni.
http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/SZABOL/szabol01664_kv.html

Gáti Oszkár valóban remekül mondja el a verset.

Ezt olvasni, látni, és hallani is érdemes.De ezt a legjobb hallgatni ebben az elõadásban.

https://www.youtube.com/watch?v=CGa8hp1oYhk

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitõl, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívûl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelõtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta,- ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke,- mesélte,- igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy õ Dsuang Dszi...
És felébredtem... és most nem tudom,

most nem tudom,- folyatta eltünõdve,-
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Õ mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Õ mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke õt és mindhármunkat én.