Az eredetileg zoológus, és afrikai tapasztalatairól több memoárban is beszámoló Delia Owens első és eddigi egyetlen, 2018-as regénye (amelynek pikáns mellékízt ad, hogy a szerzőt a zambiai hatóságok a mai napig ki akarják hallgatni egy 1995-ös, önbíráskodásból elkövetett gyilkosság ügyében)

Hogy a filmverziónak a direktor vagy a forgatókönyvíró helyett a hollywoodi színésznő lehetett a vezére, abból lehet sejteni, hogy miközben a rendezésért és a scriptért felelős szakemberek a független filmek világából érkeztek (Olivia Newman egy First Match című művészfilmet jegyez, aminek a sztoriját elolvasva érthetővé válik, miért rá esett a választás, Lucy Alibar pedig A messzi dél vadjai forgatókönyvírója, illetve az alapjául szolgáló dráma szerzője), az adaptáció igazi mainstream giccs lett.

Annak ellenére, hogy az alkotók nagyjából 95 százalékban pontosan követték le az eredeti regény cselekményét, és a szükségszerű kihagyásokon kívül csak minimális változtatásokat eszközöltek rajta. Hogy ez mégis hogy lehetséges? Az Ahol a folyami rákok énekelnek a tökéletes példa arra, hogy egy film nemcsak a forgatókönyvből, a rendezésből és a színészi játékból áll össze, hanem nagyon fontosak az olyan részterületek is benne, mint a jelmez és a berendezés, azaz a hősöket körülvevő tárgyi környezet

– ez az alkotás ugyanis itt bukik el.

Delia Owens ötvenes években kezdődő, az amerikai délen (Észak-Karolina állam óceánparti lápvidékén) játszódó regénye egy olyan lányról, Kyáról szól, akit kisgyermekként szép sorban magára hagy először négy testvére és az anyja, végül alkoholista, bántalmazó apja is, így egyedül nő fel egy vezetékes víz és áram nélküli viskóban, ahol teljesen magára van utalva. Saját rongyain kívül édesanyja régi, levetett ruháit hordja, és hogy ne haljon éhen, a több kilométerre lévő városi kisboltba jár be kukoricadaráért, majd elkezd kagylót gyűjteni, és azt egy jólelkű fekete boltosnak értékesítve tudja fenntartani magát igen-igen szerény körülmények között, évekig.

Kyát a nyomortól és az éhezéstől csak egy hajszál, az őt körülvevő természet menti meg: mivel szó szerint a mocsárban nőtt fel, mindent tud az ottani élővilágról, aminek az élelemszerzésen kívül a későbbiekben külön is hasznát veszi. Ehhez képest a filmben azt látjuk, hogy a lány egy olyan kis házikóban éldegél, amibe bármikor szívesen beköltöznénk, és az egyik párbeszédben külön felhívják rá a figyelmet, hogy még vízszivattyúja is van. Ilyesmiről a regényben szó sem volt, arról ellenben igen, hogy áram híján nincs működő hűtőszekrénye – ennek a gyakran és hangsúlyosan megjelenő motívumnak nyomát sem látjuk a vásznon.

Ami pedig a filmben megjelenő jelmezeket illeti: a kisgyermekkori részeket leszámítva két olyan jelenetet sem találunk, amelyben a Kyát játszó színésznő ugyanazt a ruhát viselné.

A főhősnőn minden egyes képsorban más és más, az alkalomhoz illő és a kor divatjának abszolút megfelelő ruha látható

(a már említett afroamerikai boltos felesége ugyan a könyv sztorija szerint is ellátta templomi adományokból egy-két alapvető fontosságú ruhadarabbal a lányt, de nem valószínű, hogy ilyen mennyiségben és minőségben).

És mindez talán kis dolognak tűnik, ha a forgatókönyv, a rendezés és a színészi játék amúgy stimmel, de a jelek szerint a kis dolgok is sokat számítanak: esetünkben például teljesen hiteltelenné teszik a történetet. Emiatt nem egy megrázó és tanulságos sorsot látunk, hanem csak egy szemet gyönyörködtetően megvalósított mozgó képeskönyvet, amiben szép emberek szép ruhákban csak annyira csinálnak csúnya dolgokat, amennyire muszáj, de a sminkjük azért nem kenődik el közben. A regényben a láp mocska szó szerint és átvitt értelemben is beborított mindent, miközben azért folyamatosan felsejlett mögüle a természeti környezet szépsége. Itt mocskot nyomokban sem találunk, és ez a szépelgés sajnos tönkreteszi a hitelességet.

Az sem igaz ugyanakkor, hogy az Ahol a folyami rákok énekelnek lenne az év legrosszabb filmje

(néhány hazai filmkritikus ugyanis máris kikiáltotta annak, de az amerikai szakújságíró-szakma is alaposan lehúzta). Az eredeti regény cselekménye, főleg a megrendítő fordulat a végén van olyan erős, hogy érdekfeszítő legyen annak is, aki most találkozik először a sztorival – főleg, hogy a szüzsé alapjáraton is izgalmas, hiszen az igen ütős, a mocsárban egyedül felnövekvő gyermeket érintő high concept mellett még egy gyilkossági ügyet és egy mindvégig kétesélyes bírósági tárgyalást is felvonultat (Kyának lesz egy szeretője a városi fiúk közül, aki meghal egy balesetben, és a lányt vádolják a gyilkosság elkövetésével).

Ehhez hasonlóan a színészi játékba sem lehet belekötni: a főszerepet a Normális emberek című sorozatból ismert angol színésznő, Daisy Edgar-Jones alakítja, akinek az oldalán olyan további fiatal tehetségek tűnnek fel, mint Harris Dickinson (akit a Bizalom című szériától kezdve a Demóna: A sötétség úrnőjén át a King's Man: A kezdetekben is láthattunk, de igazán nagyot majd a közelgő A szomorúság háromszögében dobhat) és Taylor John Smith, aki az Éles tárgyakból lehet ismerős; rajtuk kívül a veterán David Strathairn a kötelező rutinon túllépő melegséggel hozza Kya ügyvédjének, a város prominens polgárának a szerepét.

Nem a színészeken múlik tehát, hogy az Ahol a folyami rákok énekelnek a közepesnél semmivel sem sikerült jobbra (hanem a már említett autenticitásbeli problémák mellett leginkább minden regényfeldolgozás rákfenéjén, azaz azon, hogy pusztán a külső történéseket látjuk, és nem tudjuk a főhősnő fejébe belépve folyamatában végigkövetni, hogyan lett magára hagyott kislányból az az egyszerre vad és sérülékeny nő, aki remegve várja egy lincselésre kész közösség ítéletét).