A vízköpők (A Notre Dame-i toronyőr)

Az évek során a Disney 1996-os Victor Hugo-adaptációja széles körű elismertségre tett szert, elsősorban a nagyszerűen megvalósított animációnak és Alan Menken közkedvelt zenéjének köszönhetően. A filmnek azonban van egy gyenge pontja, méghozzá a vízköpők triójának a jelenléte. A címszereplőt, Quasimodót bátorító, védelmező és segítő, jópofának szánt lények, azaz Victor, Hugo (haha) és Laverne hangoskodásukkal és hülye beszólásaikkal folyamatosan megpróbálják aláásni a mű komoly mondanivalóját.

Legyen szó teológiai kérdésekről, vágyról, gazdasági egyenlőtlenségről vagy más súlyos témákról, a vízköpők azonnal ott teremnek, hogy vicceskedjenek. Az alkotók nyilván így akarták elérni, hogy a kisebb gyerekeket se idegenítsék el a komolyabb részek, de a komolytalan figurák egyszerűen nem passzolnak A Notre Dame-i toronyőrbe. Évtizedekkel az animációs alkotás premierje után egyébként az egyik forgatókönyvíró, Brenda Chapman bevallotta, hogy még ő maga sem volt meggyőződve róla, hogy a vízköpők szerepeltetése jó ötlet; elsősorban a félnótás A Guy Like You (Nincs több ilyen srác) című musicalbetéttel kapcsolatban voltak kétségei – hát, nincs egyedül.

Matuka (Verdák)

Habár a Disney által bekebelezett Pixar meséit szinte mindenki imádja, azért náluk is találunk olyan karaktert, akitől a legszívesebben a falra másznánk. A Pixarnál ugyan arra is van példa, hogy egy egyszerűnek tűnő figura a lelke mélyén valami sokkal többet rejt (lásd például a Fel! Carl Fredricksonját), de a Verdák vicces színfoltja, a főhős, Villám McQueen segédje, hű társa és „fegyverhordozója”, Matuka esetében nem találunk semmi mélyebbet. Matuka nem több, mint szinkronhangja, Larry the Cable Guy autóverziója, akinek a személyisége azonnal eluralja a vásznat, amint begördül egy jelenetbe.

Csakhogy ami működik egy stand-up komikusnál a színpadon, az nem feltétlenül működik egy animációs filmben. S bár világosan látszik a forgatókönyvírói szándék, miszerint a figurát olyannak akarták láttatni, mint egy kedves kiskutyát, aki ragaszkodásával és kifogyhatatlan energiájával eléri, hogy szinte levakarhatatlan legyen, a megvalósítás során Matuka egyszerűen csak idegesítő lett. A rajongók türelmét pedig a Verdák második részében még inkább próbára tették, hiszen abban a rozsdás dumagép előlépett főhőssé – de Matuka egyszerűen nem az a karakter, akivel szívesen megyünk együtt egy egész film erejéig. A magyar verzióban ugyanakkor sokat dobott a dolgon, hogy a figura Larry the Cable Guy helyett Gesztesi Károly hangján szólalt meg.

Kotlik Csipi (Csodacsibe)

Az egyedülálló apák nem számítanak ritkaságnak a Disney univerzumában – ritka azonban köztük az akkora tahó, mint a Csodacsibe főhősének, Kotlik Csöpinek az apja. Habár az alkotók minden bizonnyal Kotlik Csipit is egy olyan szimpatikus apukának szánták, mint Pizsit a Némó nyomábanból, nem is járhattak volna messzebb a jóságos kis halpapától. Csipi ugyanis egy rosszindulatú baromfi, aki a film első felében nem csinál mást, mint megszégyeníti a fiát, megkérdőjelezi a cselekedeteit és minden erejével azon van, hogy hülyének állítsa be (például ő az, aki leginkább köti az ebet a karóhoz, hogy csak egy makk esett Csöpi fejére, amikor az riadóztatja a várost, hogy lehullott az ég egy darabja).

Az a mozzanat, hogy a főhős csupán azzal tudja kivívni az apja elismerését, hogy ő maga is baseballsztár lesz, ahogy korábban Csipi is az volt, egyszerűen szégyenteljes, hiszen normális esetben egy apa nem az ilyen dolgoktól teszi függővé a szeretetét. Az a tény pedig, hogy a cselekmény végére mintha mindenki megfeledkezne a rideg apa tetteiről, még kényelmetlenebb filmélménnyé teszi a Csodacsibét. Nem Kotlik Csipi ugyan az első tökéletlen apuka a Disney-világban, de az biztos, hogy ő az egyetlen, aki tökéletes főgonoszként működik (sokkal inkább, mint a film valódi antagonistái, az alienek).

A sziámi macskák (Susi és Tekergő)

A Disney 1955-ös klasszikusának közepe táján felbukkan két sziámi macska, Si és Am (ismét csak haha), akik feldúlják Susi otthonát. A produkció közben pedig elénekelnek egy tenyérbe mászó dalocskát arról, hogy ők a sziámi macskák. A káoszt ráadásul a gonosz cicák nem puszta szórakozásból okozták, hanem azért,

A betétdalban hallható zenei megoldások (például a gongszó) és a két macska akcentusa miatt pedig egyértelmű, hogy rasszista karikatúráról van szó – szóval próbáljunk meg tényleg inkább elfeledkezni Siről és Amról! Ami annál könnyebben fog menni, mivel a két karakter olyan egydimenziós, hogy semmi más nincs bennük a bajkeverési hajlamon kívül, szóval nemcsak gonoszak, hanem teljesen érdektelenek is.

Gribble (Anyát a Marsra)

Ez a 2011-es 3D-animáció több szinten is elhibázott alkotás, de a legrémesebb benne talán a Gribble nevű figura, akit komikus színfoltnak szántak, ehelyett

zavarba ejtő és zajos óriáscsecsemő lett belőle,

akinek semmi haszna, csupán elveszi a képernyőidőt másoktól. Az sem lendít sokat a dolgon, hogy a karakter megjelenését az eredeti szinkronhangot szolgáltató Dan Foglerről mintázták, akinek elég irritáló a külseje, és a motion-capture animációnak köszönhetően ezt mind sikerült átörökíteni Gribble-re is. Az meg már csak hab a tortán, hogy a forgatókönyvírók olyan jeleneteket írtak a figura számára, mint például amikor elég érzéketlen módon azt ecseteli a 9 éves Milónak, akinek az anyukáját elrabolták a marslakók, hogy ő maga korábban végignézte a saját anyja elrablását és meggyilkolását. Szóval humor, megértés és humánum helyett a főhős állítólagos barátjaként csak durvaságot és nyomasztást tud neki nyújtani.

(via Looper)