Meglepő ötlet volt egy anime klasszikusból hollywoodi blockbustert készíteni, a rajzolt japán lány Scarlett Johanssonra cserélni és újra életet lehelni a cyberpunk műfajába, de vajon megérte kockáztatni? Érvelünk mellette és ellene is!
Kiknek ajánljuk? Leginkább azoknak, akik 25 éve várják, hogy élőszereplős verzió is készüljön a Ghost in the Shellből, és azoknak, akik a mai napig hiányolják a régi cyberpunk blockbusterek stílusában készült látványfilmeket.
A héten végre itthon is mozikba kerül az élőszereplős Páncélba zárt szellem, a kultikus japán animációs film hollywoodi változata. De jó-e ez nekünk, vagy rossz? Tematikusan összeszedtük a film erősségeit és gyengéit.
A műfaj
Pozitívum: A Páncélba zárt szellem tipikus 2010-es évek végi termék, sőt, duplán is Hollywood aktuális trendeket meglovagoló terméke, mivel képregényfilm és remake egyszerre. Az alapja Siró Maszamune 1989-91 között futó mangája, és az abból készült anime, az 1995-ös Ghost in the Shell. Mindkettő kultstátusznak örvend a cyberpunk és a japán popkultúra rajongók között, így már csak azért is megérte leforgatni a filmváltozatot, hogy még többen megismerkedjenek az eredeti művekkel. Ráadásul az új Ghost in the Shell a régiek ismerete nélkül is abszolút élvezhető: az a fajta látványos akció sci-fi, aminek a '90-es években volt az aranykora, manapság viszont már csak elvétve készül egy-egy (Dredd, Elysium) a sok szuperhősfilm árnyékában.
Negatívum: Át lehet ültetni egy klasszikus animét élőszereplős filmbe? Persze, hogy át lehet, ott vannak a Death Note filmek, persze a maguk őrült, túlzásba vitt japán életérzésével. Hogy ne nyúljon ehhez egy hollywoodi stúdió - akik különben kínai pénzből forgattak? Dehogynem nyúljon, csak tudják, mit akarnak. Tudták? Nem tudom, mert vannak momentumok, amikor totálisan átjön ez az életérzés, máskor viszont nem.
A cyberpunk-feeling
Pozitívum: A '90-es években minden a cyberpunkról szólt - nálunk Magyarországon legalábbis biztosan. Hatalmas divat lett minden, amiben a nyomasztó közeljövő fényben úszó felhőkarcolóiban dörzsölt vállalatigazgatók marakodtak a hatalomért, miközben a sötét sikátorokban lecsúszott nincstelenek és rosszarcú ügyeskedők tengődtek, és bárki torkát elmetszették a legújabb drog vagy egy égen-földön keresett adattároló miatt. A Valhalla sorra kiadta William Gibson műfajteremtő klasszikusait (Neurománc, Virtuálfény, Mona Lisa Overdrive és társai), Gáspár András és a Boros-Szikszai festőpáros pedig Budapestre is sikeresen átültették a lebegő autók és céges árnyékháborúk világát a Két életem, egy halálom-ban. Minden tini a cyberpunkot orkokkal és elfekkel feldurbózó Shadowrunnal játszott, és rohantunk haza, ha a tévében a Szárnyas fejvadászt, a Robotzsarut, az Emlékmást vagy a Johnny Mnemonicot adták. Ilyen alapokra építkezve nem csoda, hogy nálunk is kultfilm lett a Mátrix. Ebbe a vonalba nagyon szépen illeszkedik a Páncélba zárt szellem - még úgy is, hogy a 20 évet késett, és csak pont annyira áraszt neonfényes-felhőkarcolós cyberpunk hangulatot, mint egy random délkelet-ázsiai metropolisz.
Negatívum: Mit mond ma a cyberpunk? Hogy a nagyvállalatok rosszak, az egyén jó? És ezt konkrétan nagyvállalatok mondják el nekünk, kezdve a DreamWorkstól a nagy kínai pénzeszsákokig, akik finanszírozták az egészet, egészen a jókora marketingkampányig, ami elhozta nekünk a filmet! Ami magát a cyber hangulatot illeti, csodásan fest a jövőbeli metropolisz, de funkciótlannak hat, háttérkép egy kreatív stúdióban, de még a reklámok sem hatnak igazinak. Olyan, mintha nem élnének itt igazi emberek, csak robotok és félrobotok - de nem azért teremti őket az emberiség, hogy könnyebb legyen az életünk?
Mert itt egyetlen normálisan élő embert nem látunk, csak a kötelező cyberrosszarcúakat, kurvákat, dealereket és speeden pörgő jakuzákat. És ha már cyberbűnözés, tényleg egy SWAT egység ered a világhálón rosszalkodók nyomába? Azt meg végképp nem vágtam, nem is lett kifejtve, hogy mikor képes a főhős a térben "átlényegülni", máshol megjelenni és/vagy láthatatlanná válni. Talán megelégedtek az alkotók azzal, hogy ez baromi jól néz ki, és ebben speciel igazuk van, például a Kill Billből és O-Ren Ishiitől kölcsönzött robotgésás jelenetben még az elején vagy a vizes üldözésnél.
A sztori
Pozitívum: A Páncélba zárt szellem a műfajából adódóan szinte ugyanazokkal a nagy lételméleti kérdésekkel foglalkozik két látványos nagyvárosi akciózás között, mint a Szárnyas fejvadász, a Robotzsaru vagy a tavalyi év legsikeresebb sorozata a Westworld. Hol húzódik a határ ember és gép között a szintetikus embereket gyártó emberek világában? Etikus-e valakinek a halála után felhasználni az agyát és a legszemélyesebb emlékeit a tudomány nevében? Lehet-e emberségesebb és érzelmesebb egy gép egy kegyetlen, érzelemmentesen törtető, kiégett embernél? Egy fanatikus cyberpunk rajongónak sosem unalmas ezen dilemmázni.
Negatívum: Elég kialvatlanul ültem be a filmre, de nem hiszem, hogy ezért kalandozott volna el már a történet közepe tájától a figyelmem. Mert ugye itt egyszerre látunk egy izgalmas kommandósfilmet és egy egzisztencialista kiberdrámát, és belátom, hogy nehéz a kettőt egyensúlyba hozni, de lehet, hogy ehhez gyakorlottabb rendező kellett volna. Az akció ugyanis újra és újra megáll, hogy az Őrnagy nemlétező emlékei felett merengjen, pedig rég tudjuk, hová lettek és ki a felelős ezért. Ebből is adódik, hogy nem épül fel a megfelelő feszültség a végére, nincs nagy finálé, illetve az, ami van, nem szól nagyot és nem durran eleget. Póktank? Most komolyan? És furcsa hiányérzettel zárunk: folytatódik-e az őrnagy kalandja vagy sem? Az eredetiben végül folytatódott, de itt ilyesmit egyenlőre nem emlegetnek. Talán megvárják a bevételi adatokat?
A főszereplők
Pozitívum: Könnyű dolga volt az alkotóknak, hiszen hozott anyagból dolgoztak: ahogyan az eredeti mangában és animében, itt is az Őrnagy nevű, csinos robotrendfenntartó lett a történet főhőse. Az ő pörgős akciózásain és magányos szemlélődésein keresztül pillanthatunk bele a közeljövő disztópikus világába, ahol a csillogó felszín alatt mocskos titkok lapulnak. Az Őrnagy a legveszedelmesebb, kiberbeültetésekkel rendelkező bűnözők ellen bevetett 9-es Részleg kommandóscsapatának tagja, akárcsak az eredeti animében is szereplő, aranyszívű izomhegy, Batou.
Negatívum: A pozitív főhősökkel nem volt komoly bajom, bár Scarlett bomberdzsekije és pajesza, illetve egy furcsa látogatása miatt egy fekete prostinál egy darabig azt hittem, leszbikus szkinhedfilmet nézek. És eszembe jutott Scarlett egyik korábbi filmje, a Lucy is, nyilván okkal. A mérleg a főgonosznál, Kuzénél billent el, akit az elején egy hidegen kalkuláló, másokat bármikor könnyedén feláldozó mesterbűnözőként ismerünk meg, kicsivel később viszont már pont olyan anyakomplexumos nyafogógép, mint amilyen Javier Bardem volt a Skyfallban - ráadásul a szerep a mindig nyafogós Michael Pittnek jutott. Remélem a párhuzam csak a véletlen műve. Azt pedig külön sajnáltam, hogy a 9-es Részleg többi tagját nem ismerünk meg jobban, pedig elég színes karakterek.
Az alakítások
Pozitívum: Bár a Japánon kívüli animerajongók iszonyúan kiakadtak, amikor először bejelentették, hogy egy ázsiai színésznő helyett a porcelánfehér bőrű Scarlett Johansson lesz az élőszereplős Ghost in the Shell főszereplője, nem kell aggódni, most is tökéletesen helyt állt a női akcióhős szerepében. A Marvel-rajongó, pattanásos kamaszfiúk bizonyára csapatostul rohannak majd megnézni, hogyan veri el Johansson sokadszorra is a rosszfiúkat, hiszen hiba volna nem elismerni: a 33 éves színésznő teste is pont olyan esztétikus alapanyag egy kis mellbimbóvillantás nélküli CGI-meztelenkedéshez, mint amilyen Angelina Jolie volt a Beowulfban. Viszont nemcsak azok a jelenetek lettek emlékezetesek, ahol Scarlett Johansson formás idomai betöltik a fél vásznat, hanem azok is, amelyekben szomorúan bámul a semmibe. Vagy épp a fura Robotzsaru-mozgásával érzékelteti a nézővel, hogy ő mégiscsak egy gyilkolásra létrehozott masina. De azt is bitang jó volt látni, hogy a '90-es évek legmenőbb karakterszínésze, a blockbusterek kötelező negatív szereplője (lásd: Robin Hood, A három testőr, A holló, Alien 4), Michael Wincott végre visszatért a vászonra! Az már igen nehezen érthető, hogy miért nem ő lett az ármánykodó vállalatigazgató.
Negatívum: Szeretem én Scarlett Johanssont, sokra is tartom - többre, mint a szerepre eredetileg kiszemelt Margot Robbie-t -, de amikor a főnökét, Aramakit játszó japán színész-rendező legendát, Takeshi Kitanot mutatják mellette, hogy unott pofával elmormol egy parancsot vagy fenyegetést, azért már kapásból nem tűnik olyan jó színésznőnek. Az pedig tulajdonképpen egy nagy büdös csalás, hogy a filmvászonra visznek egy nagyon jó nőt kvázi meztelenül, de a korhatár karika és egyéb megfontolások miatt végül megfosztják minden erotikus kisugárzásától - és nem csak a hiányzó mellbimbók miatt reklamálok. Persze Scarlett szépen tud nézni a messzeségbe, tényleg úgy tud menni, mint aki most rögtön szétveri a kocsmát, de azért elég furcsa felállás, hogy az 1995-ös rajzolt Őrnagy ezerszer szexibb, mint az új, élő megfelelője.
