Charlie Chaplin legviccesebb jelenetei

1889. április 16-án született az egyetemes filmtörténelem talán legnagyobb nevettetője, Charles Chaplin. A jeles esemény alkalmából összegyűjtöttük legjobb filmjeinek azt az öt részletét, amely a mai napig képes bárkit megkacagtatni.

Amikor megeszi a saját cipőjét az Aranylázban

Chaplin 1925-ös alkotása a híres-hírhedt 1897-es klondike-i aranyláz idejére kalauzolja a nézőt, az alaszkai-kanadai határ közelébe, ahova tömegével érkeztek szerencsét próbálni az aranyásók. A színész-író-rendező pedig ezúttal nem a Csavargó szerepében tűnik fel, hanem egy magányos kincsvadászt alakít,

akinek a vágyott arany helyett lecsúszás és éhezés lesz az osztályrésze – és sok viszontagságon kell átesnie a filmvégi szerencsés megmenekülésig.


Mindezt az alkotó számos, mára klasszikussá vált poén segítségével meséli el, melyek közül a legismertebb talán az a jelenet, amelyben hősünk nemes egyszerűséggel elfogyasztja a cipőjét. Zseniális, ahogy a férfi először megfőzi, majd szétbontja a tárgyat, mintha az nem is lábbeli, hanem frissen sült hal lenne, majd azt bizonygatja a társának, hogy milyen ínycsiklandó. A másik férfi végül el is orozza előle a jobbik felét, de a főhős szerencsére megelégszik a talpával is – a legjobb talán az a rész, amikor körbeszopogatja a szögeket, mintha csontok lennének, de a spagettiként felcsavart cipőfűző esete is megér egy misét.


A zsemletánc az Aranylázból

A film egy másik emlékezetes jelenete, amikor a főhős a dance hallban megismert lányok előtt produkálja magát, és azt a viccet találja ki, hogy felszúr két zsemlét egy-egy villára, és megtáncoltatja őket, mindenki legnagyobb örömére. Ez így leírva nem tűnik túl mulatságosnak, de az a fapofa, ahogy a férfi előadja a kis mutatványt, megfizethetetlen.

Ugyanaz a méltóságteljes magától értetődöttség jelenik meg benne, mint a fenti cipőelfogyasztásban,

és legyen bármennyire gyermeteg, lehetetlen nem elnevetni magunkat azon, ahogy egy felnőtt férfi mórikálja magát – egyebek mellett például kánkánt táncol – két péksüteménnyel.


Amikor bekokózik a Modern időkben

Az 1936-os Modern idők Chaplin utolsó némafilmje, ami már javában a hangosfilmek idején készült. Az általa alakított ikonikus figurát, a már említett Csavargót ezúttal gyári munkásként ismerjük meg, aki viszont, miután véletlenül belekeveredik egy zavargásba, börtönbe kerül, ahol az egyik közös étkezés alkalmával az egyik rabtársa, mikor az őrök meg akarják keresni nála az elrejtett drogot, az értékes port belerejti a sószóróba. Hősünk erről mit sem tudva jó alaposan megsózza a nem túl bizalomgerjesztő börtönkosztot – és onnan kezdve valóban jobban csúszik. A fatális véletlennek köszönhetően

a férfi nemcsak bátorra drogozza magát

(és még a korábban vele szívózó szomszédja kenyerét is elveszi), de amikor visszakísérik őket a celláikba, meglehetősen emelkedett hangulatban, pörögve-forogva halad a sorban. De az az arckifejezés is nagyon vicces, amikor a Csavargó evés közben először tapasztalja a por frenetikus hatását.


A Modern idők gyártósora

Szintén a Modern időkben látható az a jelenet, ami talán nem annyira vicces, mint a börtönben játszódó, de egyrészt így is nagyon humoros, másrészt sokkal kifejezőbben adja át a film üzenetét. A Modern idők ugyanis a már akkor elgépiesedett mindennapi életről szóló szatíra,

amelyben a földi poklot nem más jelenti, mint a gyár, ahol a futószalag mellett lehetetlen teljesíteni a kvótát.

A főhős nem is tudja megfelelő gyorsasággal meghúzni a csavarokat, ezért lepottyan a fogaskerekek közé, majd amikor sikerül visszatérnie, az „akinek kalapácsa van, mindent szögnek néz” jegyében mániákusan elkezd mindent becsavarozni – még az emberek orrát is.


Amikor a földgömbbel labdázik A diktátorban

Az 1940-es A diktátor volt a némafilm mellett nagyon sokáig kitartó alkotó első hangosfilmje, amelyben kettős szerepben tűnt fel: ő alakítja az ország diktátorára megdöbbentő módon hasonlító zsidó borbélyt és az egyértelmű Adolf Hitler-paródiaként működő Adenoid Hynkel nevű vezetőt is. Habár az alkotás leghíresebb jelenete az a beszéd, amelyben németül halandzsázva járatja csúcsra a Führer kifigurázását, a komikus abban olyan kényelmetlenül hitelesen idézi fel Hitlert, hogy mi inkább egy másik részletet választottunk: azt, amelyben a diktátor elkezd labdázni a földgömbbel.

A fizikai színjátszás legmagasabb fokán megvalósított képsorban nyilván az a legviccesebb, amikor a figura a popójával löki a magasba a lufit, de nagyon jól működik a tökéletesen elhelyezett csattanó is.