Mi köze egymáshoz a mélabús birkapásztornak, az unatkozó luxusfeleségnek, a szociális munkásnak, az elefántcsontparti csalónak és a csinos pincérlánynak? Majd Dominik Moll filmjéből kiderül!
Van ugyebár a csillogó, gyönyörű Párizs, a fény városa, és van a francia vidék a maga patinás, de a fejlődésben és az időben megrekedt kisvárosaival, ami egy teljesen más világ. Persze mindenhol hatalmas a különbség a főváros, illetve a nagyvárosok és a vidék között, de itt mintha tényleg egy másik világról lenne szó, és ezek a területek egykor tényleg egy külön kultúrát képviseltek, más szokásokkal öltözködéssel és néha nyelvvel is. Dominik Moll (Harry csak jót akar, Lemming) legújabb filmje, a Bestiáda (2019) is egy ilyen helyen, Lozère megyében játszódik, valahol a Francia-középhegység déli részén – ez egyébként az ország legkisebb lélekszámú és legritkábban lakott megyéje. Télen nyilván még elhagyatottabb, szürkébb ez a régió – és naná, hogy télen játszódik történetünk.
Amiben egy nő nyomtalanul eltűnik. Egy hóvihar után találnak rá a kocsijára egy eldugott kis falu határában, és a rutinos néző tudja, nincs sok remény arra, hogy élve előkerül. Míg a rendőrség tanácstalan, öt idegen kerül a látótérbe. Mindegyiknek megvan a maga sötét titka, ám szemtanú nincs - leszámítva talán az állatokat. Merthogy mindenki egy másik életet él, vagy legalábbis egy másik életről álmodozik, mindenki átver valakit – de többnyire önmaguknak is hazudnak. Ami persze egy jó kis nyomorúságos egzisztencialista dráma alapjait veti meg, csakhogy a Bestiáda egy csavaros thriller is egyben, ahol a nyomok egészen Abidjanig vezetnek, vagyis Elefántcsontpartig. Ahol szegény, de ambiciózus fiatalemberek csinos, de magányos francia lányoknak adják magukat, hogy szintén magányos és nagyon szeretetéhes középkorú francia férfiaktól pénzt csaljanak ki. És pont egy ilyen svindli indítja el a lavinát.
Szép lassan megismerjük a játékosokat, az afrikai srácot, a francia birkapásztort (Denis Menochet) és szociális munkás nejét (Laure Calamy), aki egy, a semmi közepén élő, kissé katatón gazdára (Damien Bonnard) van ráindulva, és ott van a gazdag feleség (Valeria Bruni Tedeschi), akinek egy naiv, de akaratos pincérlánnyal (Nadia Tereszkiewicz) van viszonya egy közeli kisvárosban, és innen, hogy finoman fogalmazzak, nem alakulnak a legjobban a dolgok, de csak szép lassan derül ki, hogy milyen a kapcsolat az egyes szereplők között, akik nem is feltétlenül ismerik egymást. És mintha egy láthatatlan erő dolgozna hőseink ellen – nyilván nem véletlenül keres fel az elefántcsontparti srác egy, meglepően modern sámánt, hogy szerencsét vásároljon magának -, és ez az erő a dramaturgia mozgatója is egyben. Ami egyrészt nagyon frappáns és látványos, másrészt néha kicsit valószínűtlenné teszi a történetet a túl sok egymás felé tartó véletlen, a túl nyilvánvaló rendezői szándék.
Az elmúlt évek francia filmterméséből így is kiemelkedik Moll filmje – részben saját jogon, részben a valóban feltűnően laposodó kínálat, romló minőség miatt. Az is üdítő, hogy a rendező nem akar mindenáron az aktuális társadalmi/politikai kérdésekről beszélni – ez a kényszer még a gyenge középszerű francia vígjátékokat is sújtja -, hanem egyszerre nagyon modern, ugyanakkor mindenkor érvényes témákra épít. És persze ott vannak a színészek. Felnőtt egy kevésbé „feltűnő”, de sokat foglalkoztatott színésznemzedék Franciaországban, akiknek nincsenek sztárallűrjeik, akik szinte minden szerepkörben használhatók, és akik ezekben a szerepkörökben mindig hitelesek, és Moll ilyenekkel dolgozik. Az egyetlen nagyobb név itt Bruni Tedeschi, a nagy felfedezés viszont a pincérlányt játszó, lengyel felmenőkkel bíró, de valójában félig francia, félig finn Nadia Tereszkiewicz, akiről, ha minden jól megy, még sokat fogunk hallani.
Értékelés: 8/10
