Minden látszat ellenére borzasztó nehéz szeretnünk egymást vagy csak simán elviselni a másikat, csak erről nehéz beszélni. Hajdu Szabolcs online forgalmazásban induló filmje beszél róla.
Hajdu Szabolcs új filmjében, a Békeidőben minden van, csak béke nincs. Persze nincs háború sem, ha nem számítjuk azt a propagandaháborút, ami a háttérben az állami rádióból üvölt fel időről időre, de nem adatik meg a lelki béke egy szereplőnek sem. Helyesbítek is rögtön, itt egy felnőtt szereplőnek sem adatik meg, és nem mondhatjuk azt, hogy Hajdu mély szeretettel nézne kortársaira és úgy általában a magyar társadalomra. Megértéssel igen. Meg keserűséggel.
Kicsit olyan, mintha a Békeidő sorozatos veszekedések története lenne, de ez nem feltétlenül igaz. Amit látunk, az egyetlen éjszaka alatt történik, sok szereplővel, több szálon, kevés, majdnem hogy random átfedéssel, merthogy az egyes szálak bizonyos szereplői végül találkoznak, de ezek a találkozások is sokszor véletlenszerűnek, céltalannak tűnnek. A film maga persze messze nem céltalan. Az ugyanis egy különleges oktatási projekt keretein belül valósult meg a Látókép-Production és a kolozsvári Filmtett Egyesület együttműködésében, ahol romániai és magyarországi filmiskolák diákjai szerezhettek tapasztalatot egy nagyjátékfilm elkészítésében profi filmes szakemberek vezetésével, célja pedig az emberi viszonyrendszerek körüljárása volt. Ez pedig lehet egy régi párkapcsolat, apa és fiú kapcsolata, főnök és beosztott viszonya, egy furcsa über sofőr és utasa beszélgetése, két fiatal randevúja és még sok minden más.
Sok minden más azért is, mert a film ugyanazon szereplőkhöz vissza- visszatérő szerkezetéből adódóan ugyanazon figura az egyik jelenetben lehet megbízhatatlan munkatárs, majd szexuális bántalmazás tárgya, megalázott színész, majd megalázott férj, és így tovább. Persze van, aki egyértelműen rossz – ezt a „hálás” szerepet Schilling Árpád húzta magára, mi másként, mint színházi rendezőként -, de a legtöbben jelenetenként más-más megvilágításban kerülnek elénk, ahogy haladunk előre. És ezek az epizódok részleteikben sokkal erősebbek, mint maga a dramaturgia szerkezet egésze, az egyes párbeszédek a letaglózóak, nem a szereplők megjárt útja. A kimondott szó nem minden esetben tud ütni, főleg, ha nem őszinte, önmagáért való, de Hajdu sokszor önmagához is kegyetlenül őszinte. Mert annyira személyes a filmnek minden mozzanata, hogy nem hiszem el, hogy ne írta volna bele önmagát, saját kapcsolatait, pláne úgy, hogy egy református lelkészt alakít, aki úgy néz ki, mint egy kelet-német sorozatgyilkos, és aki sem a feleségével, sem hatalmas tarajú punk fiával nem tud kijönni, de állandó alkotótársa, Török-Illyés Orsolya is fontos szerepet kapott.
A Békeidő pont az őszintesége miatt fontos film, mert olyan dolgokat mond ki, amiket a saját kapcsolatainkban is érzünk vagy éreztetnek velünk, de mi nem biztos, hogy elmegyünk a falig, és ezzel képes zsigeri reakciókat kiváltani. Ez sokkal fontosabb annál, minthogy minden egyes jelenet ugyanolyan jól működjön – nekem például a film vége zavarba ejtő volt, néhány karaktert pedig nem tudtam hová tenni. Márpedig kevés olyan rendező van ma Magyarországon, aki képes zsigeri reakciókat kiváltani, vagy legalább hajlandó azt megpróbálni. Hajdu filmje több szempontból is előző munkája, az Ernelláék Farkaséknál (2016) folytatása, részben, mert hasonló témákat feszeget, részben, mert ugyanazokkal a színészekkel (is) dolgozik, részben, mert ez is teljesen független produkcióként, mindenfajta állami támogatás nélkül készült, és ez is sajátos forgalmazási utat jár be.
Az Ernelláék a hagyományos forgalmazás mellett intim hangulatú lakásmoziban is futott, nagy sikerrel és pozitív visszhanggal, a Békeidő a jól ismert körülmények miatt átugrotta a moziforgalmazást, és a Vimeón mutatkozik be Magyarországon és Romániában, választható román és angol felirattal. Tessék megnézni.
Értékelés: 8/10
