Elfenekelik a télapót, egymást, a sztriptíztáncos fiúkat és a saját anyjukkal is összevesznek. Ezeknek az elvetemült anyáknak semmi se szent. Még a Szenteste sem!
A 2016-os Rossz anyák legviccesebb része az volt, amikor a legvégén, a stáblista alatt a főszereplők a saját édesanyjukkal beszélgettek. Amiből például kiderült, hogy Mila Kunis anyukája a mai napig nem vetkőzte le vaskos ukrán akcentusát, Christina Applegate pedig elmeséli, milyen filmre vitte magával anyja 9 évesen – az Al Pacino főszereplésével készült meleg krimire, a Portyánra, egyébként. És amikor a sok okos ember összedugta a fejét, hogy miről is szóljon a folytatás, mert a siker folyatást követelt, valakinek beugrott, hogy adott a megoldás, hozzuk el az anyák anyukáit.
Ez is történik, és persze mindhárom főszereplő a saját karakteréhez illő – vagy azzal merőben ellenkező - anyukát kapott. A laza és kedves Amy (Mila Kunis) anyja gazdag, lekezelő és perfekcionista, akitől a falra lehet mászni, a szürke kisegér Kiki (Kristen Bell) nemrég megözvegyült anyját le se lehet vakarni, a mocskos szájú, önfejű vakszoló, Carla anyja pedig egy szélhámosnő (Susan Sarandon), aki csak azért került elő három év után, hogy pumpolja a lányát. Vagyis a gondtalannak tervezett karácsonynak lőttek, és minden úgy alakul, ahogy a nagymamák akarják – de persze most is eljön a pillanat, hogy a három teljesen különböző, és nyilván ezért öribari háziasszony pár üveg és/vagy pohár után az asztalra csapjon, hogy namostaztán elég.
Kétlem, hogy akad olyan élő ember a Földön, akinek ne kellett volna időről időre megharcolnia a saját anyjával, kivéve azokat, akik a lehető leghamarabb leléptek, és azokat, akik az első pillanattól kezdve behódoltak, így Scott Moore és Jon Lucas rendezőpáros új munkája mindenki számára ismerős témát pedzeget. Ráadásul voltak olyan rafináltak, hogy a gyermekeiket akarva vagy akaratlanul elnyomó anyából kapásból három archetípust is behoztak, hogy mindenki ráismerhessen a saját, otthoni verziójára. És nagyjából eddig jutottak az erőlködésben. Aztán elengedték a gyeplőt, és bedobták a lovak közé, mondván, profi színésznők ezek, a többit oldják meg. És nagyjából meg is oldják, a Kathryn Hahn – Susan Sarandon páros például nagyon szórakoztató, de végig hiányzik hőseink mögül egy erősebb történet.
Igaz, ez nem az a műfaj, amihez feltétlen muszáj egy iszonyatosan őszinte, kidolgozott és belemenős sztori, elég pár jókor elsütött poén, némi viháncolás, ezúttal egy plázában egy jobb sorsra érdemes Télapó bevonásával, és most is elsütik a megunhatatlan „Nicsak, két csaj smárol!” poént. Az első rész után ennél többre nem is vártam, a folytatásban még kevesebbre számítottam, de furcsa módon a Rossz anyák karácsonya nem lett olyan nagy gáz. Persze nehéz lenne NAGYON dicsérni, de nincs vele igazi baj, és még jól is áll neki, hogy egy icipicit komolyabb, mint elődje volt. És most nem a hosszan elnyújtott heregyantázós részre gondolok, mert olyan is van benne.
Értékelés: 6/10
